Állami gimnázium, Eger, 1909
21 «egyetemességét, általánosságát kívánja, de véleményünk szerint .nem épen helyes az a felfogása, hogy a nemzetiséget le kellene vetkőzni, ha egyetemes akar lenni a költő. Mert kérdezzük például Homér, Schakespeare, Petőfi nem egyetemes költők-e, hisz az egész világ olvassa -és a mellett ezen költők nemzeti költők is. Az egyetemesség magával hozza a nemzetit is, hiszen a nemzet az egyetemességben él; igy természetesen nem is lesz, nem is lehet költő, aki a maga nemzetiségét teljesen le tudná vetni. Szemére szerint tehát minden művészetnek egyetemesnek kellene lenni és ebben a pontban ellentétben áll azokkal, a kik minden ■áron a nemzeti művészet s így nemzeti költészet mellett kardoskodnak ; erre nézve csak ugyanazt mondjuk, amit már említettünk, hogy az egyetemes költő egyúttal nemzeti költő, de nem viszont. Már most attól függ, vájjon az egyetemességet vesszük-e alapul a költői nagyságok megítélésénél, vagy pedig a nemzetiséget; bizonyára az egyetemességet, mint Szemere is veszi és nem a nemzetiséget, mert ellenkező esetben Homér, Schakespeare, Petőfi és más nagyok alakját alább kellene szállítani. Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztatják Szemerét mint •eszthetikust. A maga megjegyzéseit itt-ott odadobja, hogy az olvasó gondolkodjék rajta,; és valóban sokszor oly széptani elveket hirdet, a melyeknek megszívleléséhez és helyes megítéléséhez egész •tanulmányokra volna szükségünk, ha azokat a legkisebb apróságig megérteni akarnók. Nem hivatkozunk egyébre, mint például az .utóbb említett egyetemes és nemzeti művészetre, illetve költészetre, melynek a megvitatása hosszú tanúlmányokat igényelne; vagy hivatkozzunk arra a sok, bizony sokszor meglepő gondolatra és elvre, melyeket a lírai költészet történetében, illetve fejtegetésében kockáztat. És mindezeket a maga magyarázataiban adja. Ezek a magyarázatok, melyek első sorban eszthetikaiak, mondhatjuk, valóban páratlanok irodalmunkban. Meglepő az a részletesség, mellyel a költői ént boncolja, csodálatraméltó az a tudás, mely rendelkezésére áll, bámulatos az a szorgalom, mellyel a magyarázatokat írja. Nem tagadhatjuk, e téren a német esztheti- húsokból táplálkozik, mint az különösen levelezéseiből kitűnik, de ■el nem vitatható érdeme így is nagy, hogy Kazinczy elveit, elsősorban a művészi szép kimutatását tűzte ki célúi ezen munkájáéban. Tanúlmányozásra méltók ezek a magyarázatok, mert sokszor «oly felfogással találkozunk bennök, amelyet ma újnak képzelünk.
