Állami gimnázium, Eger, 1909
19 magyar nemzeti költő, már pedig Szemere szerint a nagy költőnek nemzeti költőnek kell lennie, mert ,,a nagy költőnek nem a nagy embervilág, hanem a kis magyar világ polgárára kell hatással lennie ; valódi költemény művészi munkálkodását az által bizonyítja be, hogy nem a nagyobb, hanem a kisebb polgárnak hódol. így történik, hogy Petőfinek nemcsak a tisztán lyrai, de történettel vegyes előadásánál fogva is, még az oly annyira nagy költészen is, mint Vörösmarty, diadalmaskodni lehetséges volt.“ Ezen gondolatok, melyeket így Szemere magyarázataiból lehetőleg csoportosítottunk, ismételve és ismételve fordulnak elő, a mi egyrészt bizonyítéka annak, hogy Szemere kiválóan a lírával szeretett foglalkozni, a többi két költészetről, a drámai és elbeszélő költészetről vajmi keveset szól. Ha ezen gondolatokat csoportokba sikerül foglalni, az együvé tartozókat egymáshoz hozni, akkor igen érdemes esztétikai tanulmányt nyernénk. De eztfelette megnehezítik Szemerének roppant aprólékoskodó, a részletekig menő magyarázatai, melyek inkább csak közvetve jelennek meg; úgy értve ezt a közvetettséget, hogy ő nem szándékozott rendszeres esztétikát írni, hanem a lírai költemények magyarázatánál önkénytelenűl tolla alá estek a szép- tani törvények, a mikor egyik vagy másik költeményben érvényesülve látta. Prózai dolgozatai között vannak széptani ötletek eszméikedé- sek; afféle gondolatok, melyek egy-egy pár szóval valami széptani törvényt adnak elő. Mindössze kevés van, de ez a kevés is elegendő arra, hogy Szemere mély gondolkodását is megismerhessük, melyeknek mindegyikéhez oly hosszú magyarázatot lehetne fűzni, mint akár ő egy-egy apró dalhoz, egy-egy pár sorocskából álló lírai költeményhez fűzött. Egyikből másikból még a költő derült kedélye is kisugárzik. íme például az első: „A költőnek saját sub- jectuma van; soha a másét úgy meg nem Ítélheti, mint a criticus — a szépség háremének ezen enuchja, kinek az nincs.“ íme egy pár szóban a költő és a kritikus fogalma. A költőnek saját sub- jectuma van és igy a saját subjectumának álláspontjából más subjectumot helyesen megbírálni nem képes; mintha azt akarná mondani, hogy a jó költő nem lehet jó kritikus, a mi valóban sokszor és sok költőnél tapasztalható. A kritikustól Szemere elveszi a subjectumot, természetesen csak viszonylag értve e mondását, hiszen minden embernek megvan a maga subjectuma, egyénisége, hanem úgy értve e mondást, hogy a kritikusnak a saját subjec2*
