Állami gimnázium, Eger, 1909
13 beli gyakorlót bír, úgymint alulról menve fölfelé: mesterségűzőt, virtuózt, talentumot és nemtőt. Ezek között a lyrikusnak mint nemtőnek kell megjelennie, a mennyiben egyrészről kötelessége saját önmagát állítani elő s másrészről egyszersmind, hogy ne csak mint dalköltész, hanem mint dalművész álljon elő. Amaz összevegyíti a bel- és külvilágot, ez tisztán a beit állítja elő; mindakettő dalol, mint minden éneklő madár, mint pacsirta és fülemile, nemcsak azért, mert ilyeneknek születtek: hanem azért is, mert, mint mondani szoktuk, kifúrná oldalaikat, ha zengésö- ket nem közölhetnék. Nevezetes e pontnál Goethe azon nyilatkozata, (vágyára és élvére nézve tudniillik) hogy nincs kedve hallgatni, de sőt inkább a sokaság előtt (nem közönséget mond) lehetetlen némán maradnia; mert hiszen dicséret és gáncs egyformán szükségesek és mert mit életünk jót vagy rosszat nyújtott, azt helyen van sub rosa dalunk által mondhatnunk el A lyrikus. nemtőnek, vagyis dalmüvésznek azonban csak egyetlenegy vágya, egyetlenegy élve van, úgymint a műszeretet. Mindezek után a lyrikus iránt, ki a bel- és valószínű, nem pedig a kül- és való életből lép elő, — csak akkor vagyunk igazságosak, ha müvében szót, kifejezést és képet nem sajátlagosan (proprie), hanem átvi- teleser. (improprie) vagyunk képesek érezni s valóban inkább az érzelem, mint a tudomány útján megérteni.“ Ezen hosszabb helyet Szemeiéből azért idéztük, mert ebben a lírára és a lírai költőre nézve igen fontos megjegyzéseket látunk. Kétségkívül a német esztétikusok és első sorban Goethe felfogásai vannak reá behatással; átveszi a gondolatot, de nem meri belőle az önként következő következményt levonni; beismeri, hogy a lírikusnak nehéz feladata van a másik két fajú költővel szemben, beismeri, hogy a lírában mesterségüző, virtuóz, talentum nem lehet, hanem csak nemtő (genie) és mégi? csak azt mondja, hogy a „lyrikust, ki az egymással ellenpólusú (elbeszélő drámai) kettős világban kénytelen élni, két társával, ha nem egyenlő, legalább hasonló rangfokra érdemesíthetnek.“ íme nem meri kimondani, hogy a lírikus a másik két fajú költővel egy színvonalon áll, pedig ha a költészetet mint művészetet nézi, a mit el is ismer, tehát a lírát is művészetnek tartja és ezt első sorban, akkor azt kellett volna mondania, hogy a lírikus költő a másik kettő fölött áll. Mert elismert dolog és talán már az ő korában is, hogy a művészetben, mint ilyenben nincs, illetve nem számit a mesterségüző, a
