Állami gimnázium, Eger, 1908
22 mely aprónak és nagynak lelkét magasabb régiókba, Istenhez emeli,, és nem vetheti el a lelkiismeret-megvizsgálást, melyre mindenkinek, még a modern, nagyvilági embernek is (talán annak legjobban), égető szüksége van. — S ha beköszönt a vakáció s az iskola nem vezeti már a növendéksereget templomba, ne tűrje meg azt a szülő, hogy gyermeke egyetlenegy ünnepen vagy vasárnapon is elmulasz- sza az isteni-tiszteletet! S legyen e napokon bármiféle programm : utazás, kirándulás vagy más'valami,— abból engedni nem szabad, csak ha igazán kényszerítő körülmények forognának fönn. - Ha a gyermek így állandóan szép buzdítást hall s állandóan tapasztalja, mily nagy súlyt helyeznek szülei a vallásbeli kötelességek teljesítésére, — és tőlük erre ő maga is szép példát lát: — akkor az ilyen gyermek minden bizonnyal nem is fog oly vakmerőt még csak gondolni sem, amilyent egyszer előttem egy III. oszt. gimn. tanuló kimondott: „Nincs Isten; vagy ha van, hát jelenjen meg!“ Ha jól beláttam a gyermek leikébe, mely lelket egy csöppet sem nevezhettem romlottnak, — egy, különben szívélyes modorú, nem rossz akaratú főúri gyermekről van szó, — abban a következő gondolatmenet mehetett végbe: A papa, a mama, a nevelő úr, akiket én a legjobban tisztelek és szeretek a földön, kik o'yan jók hozzám, nem mondják nekem, menjek a templomba; ők sem mennek. Akkor talán nincs is Isten és ők ezt tudják; — mert ha volna Isten, akkor bizonyára ők is elmennének a templomba és imádnák az Istent; — hiszen ők nem rosszak ! — Tisztelt Apák és Anyák ! Ez megdöbbentő, és ne tagadjuk, a gyermeki tudatlan lélek előtt igaznak tetsző logika ! — Egy gróf mondotta egyszer nekem : „Tudja, én nem meggyőződésből megyek a templomba, hanem azért, hogy népeimet meg ne botránkoztassam“. E kijelentésben van valami, amiért én nagyon tudom sajnálni azt a grófot; de viszont van valami, amiért meg tudnám dicsérni. Tisztelt Szülők és Pedagógusok,, ne botránkoztassuk meg a mi apró népeinket! Exempla trahunt, a példa vonz. Nagy szó! Ennek mérlegelése és helyeslése nem kis feladatokat és erős önmegtagadásokat ró azokra, akiknek kötelességük a gyermeki lélek alakítása. De e feladatok súlyát megkönnyíti az a tudat, hogy nagy cél áll előttünk: az Istentől ránk bízott gyermek boldogságának munkálása, melyről egykor el kell számolnunk. Áldozatokat kell hoznunk e nagy cél érdekében, s ha sokféle önmegtagadással jár is e nagy célt szolgáló fáradozásunk, belenyugodhatunk abba, — már csak azért is, mivel az önmegtagadás (a
