Állami gimnázium, Eger, 1906
29 — egy typusa legyen. Íme, miként veti oda Szemere az alternatívát az y-isták elé. Vagy az etymologiára kell hallgatniok és akkor elhagyják a lágyitást, vagy megfordítva. Az etymologia szerint igy kell eljárniok : tolja, vonja, látja, adja; a lágyitás szerint tolylya, vonynya, látytya, agygya, de semmi esetre sem így: tollya, láttya, vonnya, addya; a lágyitás szerint továbbá: aczcz, veczcz, imácscság, nem- zecscség és nem accz, veccz, imáccság, nemzeccség. Az y-istáknak sohasem fog sikerülni bebizonyítani, hogy a magyar nyelv inflexiós, mert ez merő képtelenség, hanem igenis be kell látniok, hogy ragasztékos nyelv; ha ragasztékos, az etymologiai írást kell elfo- gadniok, mert az ő helyesírásuknak igy nincsen semmiféle alapja. Nemcsak szigorú logikai következtetés lep meg bennünket e művében, hanem az az élénkség is, melyben a párbeszéd folyik. Saját ellenfelének elveiből igyekszik ellenfelét meggyőzni és midőn az említett alternativa elé állítja, már a saját álláspontja be van bizonyítva. Szemere kritikai szeme mindenre kiterjed, ami vitás volt korában ; külföldön az universalis grammatikával foglalkoztak, ő nyomban vizsgálat alá veszi annak eredményeit. Korában nagy vita volt a helyes irás miatt, ő megvilágítja, megvitatja azt. A Révai, Rajnis, Baróti-féle klasszikus mértékek behozatalánál a prosodiában kétely támadt a h-ra nézve, vájjon az magán- vagy pedig mássalhangzó-e? És Szemere bebizonyítja, hogy h betűnk mássalhangzó és a prosodiában számottevő elem, habár gyengébbnek tartja a többi mássalhangzónál, de erősebbnek, testesebbnek a magánhangzóknál. Az ő korában Révai és Verseghy között nagy volt a vita az ik-es igék miatt; Szemere is megragadja az alkalmat és egy párbeszéd alakjában irt értekezésében megvitatja az ik-es igék létjogosultságát; bebizonyítja, hogy az ik-es ige maga után sem formativát sem semmiféle inflexiót nem tűr; kimutatja, hogy ik az inflexiónak minden tulajdonságával bir és hogy a verbumokban már van inflexió és igy Verseghy gúnyolódása: ázikhatsz, fázikhatsz-féle alakokkal egészen alaptalan. Szemere korában a nyelvújítás nagy műve folyt; sokan Kazinczyék ellen fordultak e miatt; Szemere megragadja az alkalmat és védelmére kel az újonnan képzett jó szavaknak. Mint bebizonyítja, hogy a szorgalom, diadal, jóslat, művész, fenség igenis jó szavak, nem erőszakoltak és ezekre úgy a régi nyelvből, mint a korabeli költőkből hoz fel példát, analógiát. Megteszi azt is, hogy összehasonlítja a finomabb körök nyelvét a pór
