Állami gimnázium, Eger, 1906

— 26 —

Feltűnő az a sajátság is a magyar nyelvben, hogy a verbális relatio a nominális relatioval közös ugyanazon declinatiobeli végzetek által, t. i. hogy főnév, melléknév és ige ugyanazon ragot kaphatja, például papság, jóság, imádság; képtelen, hivtelen, szüntelen ; utalt, sokait, sugalt stb., sőt a közmondásokban a költőknél még az igének ragozott alakjai is kaphatnak még ragot, mikor főnév gyanánt állanak: Nincsenből csak Isten vehet; voltért semmit sem ád a zsidó; leszszel biztat, a nincsennel fizet. Vagy Ányosnál : s igy emberek lettünk nemvoltak számokból. Csokonainál: Éljünk rövid napunkkal, mulatva vig igyunkkal. Sőt olyan szavaink is vannak, melyek főnevek, melléknevek és igék is egyúttal: tér, tár, ádász stb. Ezek mind a magyar nyelv különös sajátságai, melyeket az universalis grammatika körébe vonni nem lehet és ilyenek számosán vannak még, mint például az ilyen alakok és szerkezetek: égátkozta, vizkivetette, fellegölelte, eszemiszomember, szeretem-, csókolom-, pökölöm-, utálomember, eszemadta ; éltemben, ottjártomban, veszendőre bocsátja stb., továbbá az ilyenek: kár, kárabb, legkárabb, gyermek, gyermekebb, leggyermekebb; továbbá: szegénységemkor, ünnepünkkor, névnapjukkor; vagy ilyenek: most névnapomkor, névnapodkor, névnapjakor (azaz: névnapom nekem, neked stb.); mindezek a sajátságok, melyek úgyszólván a nyelv gyermekkorából valók, nem egyeznek meg az universalis grammatika felállított sajátságaival és épen azért annak szabályai a magyar nyelv eredetére nézve használhatatlanok.

Ezekkel az eszmékkel találkozunk Szemere munkáiban az universalis grammatika vizsgálatánál. Kétségkívül nehéz az ilyen feladat, mely hivatva volna nyelvünk őseredetét kutatni; természetesen nem is sikerülhetett ez Szemerének sem, de vizsgálódásaiból azt az egyet megtanuljuk, hogy a magyar nyelv az európai nemzetek nyelvétől minden tekintetben elüt. Az az egy hibája Szemerének, hogy a népnyelvre kevés súlyt fektet, habár elismerésre méltó, hogy itt-ott tekintetbe veszi azt is; sőt a grammatikusoknak a nyelv vizsgálatánál azt a feladatot tűzi ki, hogy az írásbeli nyelvet vegyék alapul: „Mert mi leszen — úgymond — jövendőben a mi magyar grammatikánk? Kétségkívül azon tudomány, mely nyelvünk ismeretét tárgyalandja. S hányféle ezen ismeret? Kétféle: beszéd- és írásbeli. Grammatikusunk melyiket terjeszti elő? Az utóbbit“. Ezen felfogását azonban nem csodálhatjuk, hiszen korá