Állami gimnázium, Eger, 1898
Vitézi énekek. A fellázadt kuruczok ellenállhatlan erővel törnek előre. Elsöpörnek mindent, a mi írtjukba akad. Diadalt diadal éri; ősi váraik egymás után adják át kulcsaikat s régi édes álmaik megvalósúlását látják tusáik sikerében. De olykor ellenük fordid a szerencse s egy-egy vesztett csata keserű sóhajra és éles kifakadásra indítja a kurucz vitézek ismeretlen lantosait, míg a nyert ütközet öröme kitörő ujjongást kelt köztük. E kor költészetének epikai része inkább a vereségek fölött kesereg. A diadalmámor a lyrai költeményekben nyilatkozik. Tíz ilyen vitézi éneket kiilömböztethetünk meg, melyek a fontosabb harczok és egyes városok pusztulásának leírásával foglalkoznak. Keletkezési időrendben első helyen áll Tokaj veszedelme (1697). Fájó jajkiáltás a tokajiak gyászos sorsa fölött, hogy a császári katonák által 1697. július 17-én embertelenül lemészároltattak. Vajmi kevés elbeszélő rész van a költeményben. Az események csak futólag, homályosan érintetnek s így megértéséhez némi történeti felvilágosítást kell adnunk. 1697-ben már Törökországban volt Thököly, de emberei nem szűntek meg titokban bejárni az országot s újabb fölkelésre izgatni a népet. Ezek közé tartozott Tokaji Ferencz és Szalontai György is, kik felhasználták a Hegyalja lakosságának ingerültségét s június havában, a sátoralja-ujhelyi vásár alkalmával kitört a zendülés, mikor a lázadók, bősz haragjukban, agyonverték a sárospataki vár parancsnokát. A két vezér kitűzte Thököly zászlóját és az alája siető kuruczok segélyével bevették Tokaj és Patak várát. Tokaji az előbbit, Szalontai az utóbbit. A sikertől vérszemet kapva, Ónod meghódítására indultak, de Buttler, egri várparancsnok szétveri őket s Vaude- mont herczeg labanczai rövid ostrom után visszafoglalják Tokajt s boszújokban könyörtelenül kardra hányják a lakosságot, a várost pedig fölégetik. A várőrség a Tiszántúlra menekül, honnan, a pataki futókkal egyesülve, Orczy Miklós vezetése mellett, Thökölyhez jutnak Törökországba. Mészáros Péter szemerei (Győr m.) mészáros énekeskönyvéből való. Szerzője ismeretlen, mindössze ennyit mond magáról a két utolsó strófában: Az ezerhatszázban és kilenczvenhétben Szent Iván havának harmadik hetében.
