Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1940
46 végeztük el, s róluk az „Ügymenet“-ben, illetőleg az érettségi vizsgálatról külön fejezetben (VI.) számolunk be. 6. Valláserkölcsi nevelés és a nemzeti érzés ápolása. Eszményünk a katolikus magyar. Meggyőződésünk, hogy aki igazi öntudat nélküli formasággá, cselekvő és lendítő erők nélküli tartalmatlan látszattá üresíti ki a kafolikumof, az megsebzi és erőtlenné feszi magyarságát, s aki meginog törhetetlen és megalkuvás nélküli nemzeti öntudatában és nemzeti kötelességeinek, a nemzeti hivatásnak és sorsközösségnek vállalásában, az megtagadja katolikus voltát. Ezt a meggyőződést ápoltuk és erősítettük fiaink lelkében, s kívántuk ifjú életük uralkodó és irányító eszméjévé szilárdítani. Arra törekedtünk, hogy növendékeink vallásossága valóban művelt vallásosság legyen. Nagy gondot fordítottunk a katolikus vallás igazságainak korszerű közlésére, mert felfogásunk szerint a gimnáziumi hit- és erkölcstannak nem szabad csupán vallásos tantárgynak lennie, hanem a katolikus világnézetre való felkészülés iskolájává kell mélyülnie. Iparkodtunk növendékeinket felvértezni az időnként felbukkanó helytelen és téves, divatos szólamok ellen (a vallás magánügy, a vallás az érzelem dolga, a cél szentesíti az eszközt, előbb vagyok katolikus, azután magyar, stb.) és megerősíteni bennük a magyar föld elsőszülötfjének, a katolikus világnézetnek öntudatos hitvallását. Nemcsak a vallástanífásban, hanem minden tárgy oktatásában olyan életszemléletre akartunk nevelni, amely lehetővé feszi növendékeinknek a kor, a nemzet, a társadalom időszerű kérdéseinek, megoldatlan problémáinak a pozitív katolikus hit és erkölcs alapján való megértését. E téren különösen két veszéllyel kellett számolnunk: az egyik az, hogy a növendék sokszor oly módon ismeri meg a valláserkölcs követelményeinek és a mindennapi életnek az ellentétét, ami az elvek, eszmények megvalósíthafatlanságának látszatát keltheti fel benne. Ezért kell őt előkészítenünk az eszményeknek az emberi természet végességével, esettségével velejáró sikertelenségeire és eredménytelenségeire, de alaposan meg kell vele értetnünk, hogy az nem a magasabb élefelvek gyakorlati tarthatatlanságából fakad, hanem a rosszra hajló emberi természetből, sokszor rosszakaratból. Be kell látnia, hogy a jó és rossz nagy harcában nem a megfutamodás, a jó vereségébe való tehetetlen belenyugvás a helyes megoldás, hanem a kitartó küzdelem az Isten országáért, mert aki mindvégig állhatatos marad, az cselekszik Isten szándékai szerint. Minél hatalmasabb lesz a tábora azoknak a jóakaratú embereknek, akik bíznak az evangéliumi életelvek győzelmében és hajlandók egyéni életükben azokat maradék nélkül megvalósítani, annál inkább előre tör az erkölcsi jó a családban, társadalomban és közéletben egyaránt. A növendékeknek fudniok kell, hogy az élet erkölcsi felemelése, tökéletesítése nem hiú ábránd,
