Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1935
gében és mozdulatlanságában az egyoldalú értelmi nevelés uralkodik, a tanítás kizárólagos célja mennél nagyobb ismerettömeg nyújtása. Az átadás módja a „katedrái előadás“ és eszköze a könyv, az átvevésé a merő emlékezetgimnasztika és a verbalizmus. Ebben az iskolában tehát hiányzik az érdeklődésfelkeltés, nincs élményesífés és elmélyedés, a tanulóban szunnyad a közreműködő s alkofótehetség; aztán itt nem esik figyelem a tanuló egyénenként különböző természetes ösztöneire, érzelmi és akarati életére, s végül ez az iskola nem alkalmazkodik a fejlődő gyermeki lélek egyes fázisaihoz. Az „új“ iskolában mindezen negatívumok szinte csodálatos pozitívumokként jelentkeznek : a tanulók aktivitásában rejlő nevelési erőt a tanár, mint „kutató gyermekbúvár“, csak épen megindítja és igazítja, s arra „törekszik, hogy a tanuló, amennyire lehet, önálló szellemi és kézi tevékenységeken át, egyben érzelmi és akarati életéből és érdeklődéséből fakadó dinamikus hatásokon keresztül formálja ki sajátos életét“, és ez neki lehetővé is válik, mert ebben az iskolában minden: a berendezés, a foglalkoztatás tárgyai és anyaga, valamint a tanítás módszere is a fejlődés követelményeihez alkalmazkodik. Ebben az iskolában tehát érvényesül az élményesífés és elmélyítés elve; a tanítási kény- szerűséget itt lelki szükséglet váltja fel; az érdeklődés és ismeretvágy hangulatában megindul a tanulók aktivitása nemcsak a közreműködő, hanem egyenesen az alkotó tevékenység mértékében (V. ö. Kratofil Dezső: A cselekvő iskola nehány gyakorlati problémája). A két iskola jellemképét hű másolatban iparkodtunk adni, nemcsak szembetűnő túlzásainak, az „új“ iskolára vonatkozó részében pedig a tiszteletreméltó lelkesedés-szülíe elgondolás ábrándszerűségének s a mi mostani magyar viszonyaink között csak korlátozott mértékben lehetségességének szemléltetése végett, hanem méginkább azért, hogy a „régi“ iskolát megvédjük az inaktivitás és lélektelenség vádjával szemben, az „új“-at meg igazoljuk a „régi“ iskola már is sokban azonos törekvéseivel. Bevezető sorainkban azt mondtuk és most ismételjük, hogy a tanár számára a legtetszetősebb módszertani elméletek ismeretében is csak a tantervi Utasítások szolgálhatnak bizfos és felelősséges vezérfonálul. Nem úgy értjük ezt, hogy az Utasítások a tanár kezét-lelkéf gúzsba kössék, hiszen ezt nem is akarják fenni, hanem abban a megítélésünkben, hogy az Utasítások a lehetőség és lehetetlenség mérlegelésével mindig korszerűek s a leghivatotíabb elméleti és gyakorlati pedagógusok kiváló elmetermékei. S ezt a meggyőződésünket tárgyunkkal kapcsolatban különösen bátran merjük kimondani, mert az Utasításokban eddig is megvoltak, a most megjelenőben pedig még inkább érvényesülnek azok a legfőbb elvi szempontok, amelyek a cselekvő iskola lényegi tartalmát biztosítják. Az Utasításokat minden — 32 -
