Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1911

Tartalomjegyzék

VAJDA ÖDÖN.

(1834—1911.)

gy évvel ezelőtt a magyar ciszterci rend négy főgimnáziumának Értesítői a bevégzett iskolai évről szóló jelentésökben még beszámolhattak kegyuroknak, Vajda Ödön zirczi apátnak, látogatásáról és ezzel kapcsolatban arról a szerető gondoskodásról, mellyel az intézet szellemi és anyagi ügyeit felkarolta. Ez a húsz éven át meg-megűjuló beszámolás az ő nevével kapcsolatban utoljára került akkor az intézeti krónikákba. Mert alighogy pihenőre tért tanár és diák, s a szellemi munkásság egy esztendejének, de meg egy lezáruló küzdelmes gazdasági évnek eredményeivel számot vethetett a hűséges sáfár, a mindenek Ura, aki kegyelmének bőségét éreztette vele, mikor megsokasította feje felett az évek számát és hosszú időn át épségben tartotta szellemi és testi erejét, végre megelégelte sok törődését s őt is pihenésre szólította. Az öreg, jóságos lelkű és bölcs apátúr úgy távozott el szerető fiai köréből, ahogy ő maga kívánta: „usque ad extremum halitum“ (amint szokta volt mondani) szolgálhatta rendjének ügyét, amely hosszú életének minden percét lefoglalta. Nem hallgatva az érette aggódók tanácsára, roskadozó léptekkel megtette még utolsó napján is az utat betegágyától az íróasztalig, hogy számadások vizs- gálásába merülve foglalkozzék szerzetes fiainak anyagi érdekeivel. Ezek már nagyobbrészt a munka után édes nyugovás napjait élvezték, amikor megdöbbentette őket a hír, hogy apátjok munkás kezéből kiesett a toll és az a szív, amely oly nagy szeretettel zárta őket magába, megszűnt dobogni. Annál megdöbbentőbb volt, mert ezúttal igazán váratlanul jött. A körülményekkel mindig bölcsen számoló öreg ember, aki annyiszor szokta emlegetni: „a fiatal meghalhat, de az öregnek meg kell halnia“; aki, mikor egy-egy kisebb szerzetes-családját elhagyta, legtöbbször úgy búcsúzott, mintha búcsuzása mindörökre szólna: épen ebben az évben mégis búcsuvétel nélkül távozott (amint szintén kedvelt mondása volt) „ad lares paternos.“ Mélységes megille- tődéssel, a fiúi szeretet könnyeivel álltuk körül ravatalát és kísértük el az apátsági templom sírboltjába, ahol boldog emlékű elődei is poriadnak. A komor gyászpompa, mely méltó akart lenni magas állásához,

1*