Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1911

Tartalomjegyzék

21 révén valósággal a magyar kultúra ünnepévé lett. Az egész ország figyelme ráirányult kiváló egyéniségére és áldásos tevékenységének eredményeire. Mikor Zirczen 1908. április 19-én, husvétvasárnapján, szívéhez legközelebb álló barátjának, Hornig Károly báró, veszprémi püspöknek oldalán az Úr oltárához lépett, hogy aranymiséjét bemutassa, a pápával és az apostoli királlyal élükön a kormány tagjai, egyházi és világi előkelőségek, törvényhatóságok, az elismerés és rokonszenv legszebb megnyilatkozásaival árasztották el. És ez a szép ünnepnap még mindig nem jelentette munkásságá­nak határkövét. Bár a magas korral együttjáró testi gyengeséget egyre jobban kezdte érezni, közben-közben komolyabban is betegeskedett, a munkában pihenést nem ismert; csak a miatt érzett olykor levertsé­get, hogy nem tehet már annyit, amennyit szeretne. Mikor szerzetes fiai főrendiházi taggá való kineveztetése alkalmából üdvözölték, ezt a következő, igen jellemző szavakban köszönte meg: „Nagyon jól tudják Krisztusban kedves Fiaim, hogy mindenkor iparkodtam megfelelni a kötelességeknek, melyek reám, mint rendünk igénytelen főnökére ne­hezednek. De abban a nézetben vagyok, hogy ez a kötelességteljesítés még nem olyan érdem, mely kitüntetésre méltó lenne. S ha most mégis a külső világ részéről is kitüntetésben részesülök, azt hiszem, ebben részök van a rend tagjainak is, akik szintén odaadó buzgósággal s csüggedést nem ismerő lelkesedéssel iparkodtak úgy hazánknak, mint egyházunknak javára lenni. Azért most, midőn szíves jókívánataikat megköszönöm, arra kérem egyúttal önöket: támogassanak továbbra is szeretetökkel és ragaszkodásokkal a munkában, mely roskadozó vál- laimra nehezedik, mert hiszen most már csak így felelhetek meg azon kötelességeknek, amelyeket magamra vállaltam, mikor a rend érdemes­nek tartott arra, hogy fejévé válasszon.“ Ám szerzetes fiai tanúságot tehetnek róla, hogy akit atyjokká tettek, s aki egyúttal időfolytán Nesztorukká is lett, ha testben eltö­rődve is, de szellemi képességeinek teljes birtokában mindvégig példaké­pük maradt a kötelességteljesítésben. Székhelyéről csak akkor távozott el, mikor a rend ügyei a fővárosba szólították, vagy hivatalos látogatásait végezte az egyes rendházakban, plébániákon és gazdaságokban. Otthon minden ideje az imádság és munka között oszlott meg. A közös imád­ságról még legkedvesebb vendégei kedvéért sem maradt el; inkább rábízta őket ezen időre valamelyik fiatalabb rendtagra. Úgyszólván egész élete az oratóriumban és írószobájában folyt le. A szabadba alig ment ki; az apátság szép parkját többnyire csak akkor látta, mikor gondolataiba elmerülve az ablaknál állott. Betegségét is nagyban elő­mozdította az, hogy az egészséghez elkerülhetetlenül szükséges test­mozgást is elmulasztotta. Arra is nehezen volt rábeszélhető, hogy leg­alább a folyosón sétáljon egy-egy félórácskát. A nap legnagyobb részé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom