Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1911
Tartalomjegyzék
16 növekszik, mi pedig fogyunk. A nemzetiségek egyre vakmerőbben támadnak a magyar faj szupremáciája ellen és a fajmagyarság számaránya egyre csökken. Gazdasági önállóságunkat úgy tekintjük, mint önálló nemzeti létünk elengedhetetlen biztosítékát és ime, a gazdasági fellendülésünkhöz szükséges munkaerő folyton-folyvást kevesbedik, ami pedig még megvan, az kiszolgáltatva a szociáldemokrácia lelketlen izgatásainak, képtelen követeléseivel állandóan lebegteti az amúgy is ezerféle bajjal küzdő magyar gazdaközönség feje felett a Damokles kardot. Lehetetlen, — fűzi tovább elmélkedését — hogy mindezek elgondolására el ne szoruljon a hazáért aggódó igaz magyar szív, amely saját érdekeinek szűk köréből még ebben a sivár korban is fel tud emelkedni az eszményiség magaslatára. És hogy vannak még ilyen szívek, ázt — hála legyen érette a Mindenhatónak — nap-nap után tapasztaljuk. A sajtóban és élőszóval, a napi politika és társasélet terén állandóan felszínen vannak vigasztalan jelenünk eme kérdései és megoldásukat illetőleg egyre újabb meg újabb eszmék kelnek életre. Annyi bizonyos, hogy a nemzeti élet jelenségeinek megfigyeléséből leszürődött bölcseségnek, politikai éleslátásnak és helyes nemzetgaz la- sági érzéknek kell közrehatnia s csak így jöhet létre valamikor az óhajtott megoldás. Ezek a fényes képességek adják meg a hivatott- ságot hozzá, amiképen múltúnk nagyjelentőségű kérdéseinek megoldásához is megadták egy Széchenyinek, egy Kosssuthnak, egy Deáknak, meg mindazoknak, akiknek a Gondviselés részt juttatott sorsunk intézésében. Hogy azonban minden fényes képesség mellett is elsősorban a fajszeretetnek lehet irányító, gondolatokat sugalmazó, eszméket érlelő szerepe, azt kétségbevonni nem lehet. Ez a fajszeretet sugalmazza az alábbiakat is, amelyek talán anyagot nyújthatnak a körülményeket nagyobb avatottsággal mérlegelő, rendszeresebb politikai és nemzetgazdasági gondolkodásnak. Ezen alapvetés után kifejti, hogy csak az hagyja itt könnyen hazáját, csak az cseréli fel kenyérkereső szerszámait a vándorbottal, aki nem hagy itt semmit, legfeljebb keserves emlékeket és akit anyagi érdekei egyenesen arra utalnak, hogy másutt keresse boldogulását. Szegény népünknek, mióta figyelme úgyszólván kizárólag csak az anyagiakra van irányítva — se részben kegyetlen munkát végeztek a „világosságot“ terjesztő sajtótermékek — az élet bajaival, nyomorúságaival, a sors csapásaival szemben nincs meg többé az az ellenállóképessége, amely valaha fentartotta, mikor készebb volt hazájában koldustarisznyával járni, mint kivándorolni idegenbe. Ma veszedelmesen hódít az „ubi bene, ibi patria“ elv, melyet sok hamis próféta kürtői világgá. A hazához tehát úgyszólván egyedül csak az ragaszkodik, aki egy darabot, amely megtermi számára a mindennapi kenyeret, magáénak mondhat a haza földjéből. Föld után áhítozik a mi népünk, minden
