Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1909
Tartalomjegyzék
35 lesznek a források, melyekből a gyermek legkönnyebben megszerezheti mindazt, amire első sorban szüksége van, s ami alapja minden továbbképzésnek, tehát a folyton bővülő helyes beszédet, majd fejlettebb fokon a tudatos nyelvismeretet, vagyis a nyelvtant, ennek segítségével a helyesírást s esetleg még a fogalmazás legelemibb alapelveit. Az írás-olvasás elsajátítása után tehát először a más beszédének megértésére és értelmes, világos beszédre tanítsuk a gyerekeket, Sokan, még a tanítók közül is, azt hiszik, hogy magyar vidéken a nyelv (nem nyelvtan /) tudatos és rendszeres tanításával nem is kell foglalkoznia az iskolának. Hiszen minden 6—9 éves gyerek tud beszélni magyarul, sőt csakis igy tud! Igaz, tud — a maga módján és a maga nagyon is szűk fogalmi körén belül. Ámde, nem tekintve, hogy beszéd és beszéd között az egykorú gyermekek közt is nemcsak a formára, de anyagbőségre nézve is feltűnő eltérés vehető észre, melyet, a lehetőség szerint, az iskolának kell kiegyenlítenie, azt se feledjük, hogy a beszédtanulás kezdete a bölcsőnél van, a vége a sírnál lesz. S hogy az élet e két határpontja között a beszédtanításból a legnagyobb részt az iskolának kell elvégeznie, csak természetes. Az elemi iskolai Utasítás nagyon szükségesnek tartja ezt s valahányszor — pedig de sokszor teszi — azt kívánja, hogy a tanulót képesíteni kell arra, hogy gondolatait helyesen, szabatosan és világosan tudja kifejezni, tulajdonképen mindig a nyelvtudás tökéletesítéséről, az új szavak és kifejezések tanításának szükségéről beszél. En meg mindennél fontosabbnak tartom, mert ebben látom legnagyobb akadályát az egyebek megtanulásának. Meglepő az a szószegénység, amit még a nagyobb (12—14 éves) gyerekek is elárulnak. Nem elvont szavakról beszélek, hanem a legközönségesebbekről, a mindennapi élet szavairól. Akárhány, mintha sohasem hallotta volna, vagy ha hallotta s használja, elárulja, hogy a helyes értelmét nem ismeri. Azt hiszem, mindnyájan tapasztaljuk a legmeglepőbb gyámoltalanságot a nyelvi kifejezésben még a műveltebb családok gyermekeinél is. Pedig ennek csak mulasztás az oka. Mulaszt a szülő, — mert a tervszerű nyelvtanítás kötelessége már a bölcsőnél megkezdődik —, mulaszt az elemi, mulaszt a középiskola. A szülő boldog, nagyra van vele s „a szellemi fejlettség“ alapján szép jövőt is jósol, ha fiacskája a konvencionális udvariassági cselekedeteket jól végzi s ezeket a bedresszírozott szavakkal „hercigül“ kíséri; az elemi és középiskola pedig — hisz más dolga is van (!) — a gyermek anyanyelvtudására hagyatkozva, nem nagyon törődik vele. S ekként merőben a véletlentől függ a gyermek szókincsének gyarapodása és beszélőképességének fejlődése. Pedig — ismétlem — úgy a nép-, mint a középiskolának ez legyen a legfőbb dolga, s ez utóbbiban necsak a magyar nyelv tanáráé, hanem valamennyié! Közelebbről kijelölve az idetartozó feladatot, kétféle munkát kell 3*
