Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1908
Tartalomjegyzék
6 taknak, mint az egyre szaporodó Íróknak szóló oktatások ezek, amelyek rásegíthetik őket saját fogyatkozásaik felismerésére. „Ha recenseáltatni nem akarunk, sohasem haladunk előbbre“ mondja Kölcsey és egész kritikusi működése oda irányúi, hogy haladásunkat irodalmi téren tőle telhetőleg előmozdítsa. A kiváló szellemi képességekkel és nagy célokért való lelkesedéssel párosult kritikai érzék tehát megtisztúlhat az őstermészet gyarlóságaiból hozzátapadt salaktól, legfeljebb csak itt ott üti az fel fejét az elevenig ható gúnyban. A gáncs forrása ekkor már, bármily szavakban nyilatkozzék is meg, nem a rosszmájúság, hanem a jóakarat. Nem keserűséget akar kelteni, hanem önismeretre akarja vezetni a meg- bíráltat, akit talán az önszeretet vakká tett saját hibái iránt. A kritika feladata tehát ezen a fokon az írók nevelése. Marmontel például, aki a híres Diderot-D’Alembert-féle Encyclopaediában először iparkodik összeállítani a kritika elméletét,1 elsősorban nem tekinti azt másnak, mint a költőknek adott leckének, mely őket mesterségökre akarja tanítani. Valamint Spártában az öregebbek megjelentek az ifjak testgyakorlatain és őket tanították, úgy kellene szerinte az érdemes íróknak, művészeknek kritikusokká lenniök és megtanítaniok a fiatalokat nemcsak arra, amiben hibáztak, hanem hogy miképen kellett volna jobban csinálniok. Vagyis más szóval csak az kritizáljon, aki maga különbet tud alkotni. íme, itt a felelet arra a kérdésre, hogy ki legyen kritikus, és itt a forrása annak a gúnyos visszautasításnak, amelyben a kritikusok a megbíráltak részéről gyakran ki vannak téve. Pedig hogy ez a felfogás általános érvényűnek nem mondható, tehát, hogy az alkotó és elemző tehetség, bár nagyon is összeférnek egymással, nem járnak mindig szükségképen együtt, azt nagy írók és nagy kritikusok példájával tudjuk igazolni. Az elméleteknek kelleténél nagyobb értéket tulajdonító kritikus azonban ki van téve annak a veszedelemnek, hogy apró-cseprő, lelketlen, önkényes és hamis szabályok rabja lesz. Az ilyen szőrszálhasogató, pedáns kritikus teljes mértékben rászolgál a gúnyra, melynek minden időben céltáblája volt. Voltaire szerint az ilyen kritikus hasonlít a vásárfelügyelő állatorvoshoz, aki a felhajtott állatok nyelvét vizsgálja s így határozza meg: egészségesek-e vagy nem. Moliére szerint pedig úgy vannak az ilyenek az irodalmi művekkel, mint mikor valaki nem meri kimondani, hogy az élvezettel elfogyasztott étel ízlik neki, mig meg nem győződött, hogy vájjon a hivatalos szakácskönyv útmutatása 1 Critique. Mormontel cikke az Encyclopaedia IV. kötetében. L. Szigetvári Iván Az irodalomtörténet elméletéről 9. 1. — Itt is, meg a kővetkezőkben is azért hivatkozunk francia írókra, mert a kritikai módszerek francia földön érték el igazi fejlődésüket s így voltak irányító hatással a világirodalomra,
