Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
10 csak, hogyan ír le Jókai egy csudálatraméltó természeti jelenséget, hogyan írja le a dobsinai jégbarlangot: „Itt a hegy mélyén lakik a földszellem, aki jégből alakít Ezredek óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üreget váj vízzel és szénsavval; azután folytatja mint építész. Óriási boltozatokat emel a mélységek fölé rengeteg oszlopokkal, jégből. Építészeti remekeiben utánozza a zukatagot, a lugast, a szőnyegeket; nem kellenek neki a dóriai, korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni; vannak szép tündér grottái, alsó szobáeskák talán, cirádákkal, eikornyákkal feleicomázva; aztán egy-egy fejszédítő harántlap, meredek eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy piramis oldala, óriásoknak való szánka-pálya, a mesebeli üveghegy; hanem fötermében, a tükör padlaton, egész mulató emberi társaság számára van elég hely. — Aztán beáll kárpitosnak, eziistművesuek, a kolosszusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fentartják; finom jégkristályokból szőtt-font, filig- ránozott, zsinegmódra tekert eafrangjaik le a padlatig érnek, rengetek sátorok, csupa kristálytükből. Mikor épít vakmerő, mint egy titán, — mikor díszít, gyengéd, mint egy tündér“. (A lőcsei fehér asszony.) Egy szép hortobágyi éjszakát következőképeit ír le Jókai: „Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnák. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, oly messze van ide minden. A közel nádasban bölömbika búg, mint valami elvadult lélek ; mocsárok fülemüléje, a nádi veréb, rikougat, cserreget; mellé ezernyi bóka csinálja a kórust; közbe kelepei a Hortobágy malmának egyhangú pitiéje. Fenn a magas égben panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándorludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog keveredik fel s végig húz a légben: az is olyan hang, mint a kisórtetzengós. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítós.“ (Sárga rózsa.) Vagy nézzük személyek leírását s figyeljük meg, milyen jellemrajzoló, a lélekbe bevilágító ereje van minden vonásnak. Vendégek érkeznek egy patriarchális magyar kúriába: „Bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli cipők és botosok elhagyták a lábakat, nagykendők, kiskendők leoldattak s apránkint meg kezdő látszani minden emberen a maga valódi formája. Az érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven óv közt levő egyéniség lehetett, csupán akkor látszott öregebbnek pipától fekete fogai miatt, ha megszólalt. Eajta térdig érő zöld Zrínyi dolmány volt, széles zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult, mindjárt összetette két kezét hátul s két sarkanytús lábát szétvetve egyre- másra mosolygó képet csinált, hogy két orcája csakúgy hegyesedett bele, pirosság dolgábau csak orrának engedve, mely pirosság azonban korántsem a konzervált fiatalság tavaszának volt színe, mint inkább az ősznek, amikor tudniillik a bor terem. Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott, kinek különben is elég érdekes arcán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt az orrt jobbra, balra, le és fel lehetett mozgatni, a szerint, amint a tisztelt asszonyság valami fölött tetszését vagy nemtetszését akarta kifejezni s a családtagok e sajátszertt mimikái kifejezésekre annyira figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt folytonosan az orron függött pillantásuk, ennek mozgásából tudva meg, hogy okosat mondtak-e, vagy megfordítva. Úgy, hogy a férje ura nem egyszer a szó közepén elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevótetó, hogy nem jól beszól.
