Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
88 volt és teljes méltánylást érdemel tőlünk; emelni akarta a magyarság ügyét, szerette hazáját, hiszen maga mondja, hogy a vére Érte foly, érte fogy, érte hűl meg! Ez a tulajdonsága fényt von alakja körül és példa gyanánt állítja minden idők magyarjai elé. Könnyelmű hajlamai sokszor sodorták tévedésekbe, épen ezért értsék meg jól szavaimat: én nem az iskolai fegyelemmel hadilábon álló, itt-ott kicsapongásokra meg durvább tréfákra hajlandó ifjút akarom most önök elé állítani, kinek azonban sok érdességét, durvaságát, ízléstelenségét kimenti, vagy legalább is megérteti velünk korának uralkodó ízlése. Nem, én a hívatottságába vetett rendíthetetlen hittel szellemét folyton művelő, idegen nyelvek tanulása mellett virrasztó, hazája sorsát mindig szívén viselő költő alakjára mutatok rá. Arra az erős lelkű ifjúra, akit nem tudnak megtörni, nem tudnak teljesen kétségbeejteni a sors csapásai, aki bár gyenge testtel vánszorog s „falunkint élődik tudós koldulással“, mégsem veszti el életkedvét, munkakedvét s vigasztalást talál abban a gondolatban, hogy ha önmagának nem is, de hazájának, nyelvének, nemzetiségének használ. — Manapság könnyű az irodalom ügyét szolgálni, ha erre valakinek képessége van. A divatos író nyomában jár a hírnév meg az anyagi haszon: megértük azt az időt, mikor irodalmi foglalkozásból is meg lehet élni. Csakhogy amíg ennyire jutottunk, az új idők kozmopolita áramlata elkapott bennünket. Idegenné változott ízlés irányítja az elméket, szíveket, az irótollat. Megfogyatkozott irodalmunk a nemzeti szellemben, úgy, hogy manapság az irodalmat szolgálni és a nemzeti ügyet szolgálni nem jelent egyet. Az a típus, amelyet Csokonai képviselt oly időben, mikor a nemzet mostohán bánt legértékesebb munkásaival, kiveszett. Egyik költeményében azt mondja, hogy egykor majd sóhajtani fog a késő nemzedék, sóhajtani fogunk mi, hogy miért nem élnek ők — ő és munkástársai, — a mi századunkban! Igaza volt! Sóhajtunk utánuk, de nemcsak oly értelemben, mint ő gondolta, hogy ma jobban meg tudnék őket érdemök szerint becsülni, hanem azért hívnók fel őket sírjukból, hogy hazafias hévvel és önzetlenséggel telt lelkök élesztő kovászként hasson közöttünk és ne engedjék veszendőbe menni költészetünkben a nemzeti tartalmat és formát. De más gondolatot is fűzök én ezen ünneplésünkhöz, Kedves Ifjak! Most, midőn annyi választófalat emelnek magyar és magyar között a különféle tekintetek, Csokonainak és társainak kell bennünket megtanítanak, hogy hogyan kell felülemelkednünk az ellentéteken, hogyan kell összeforrnunk a haza szeretetében. Mikor a mi katholikus intézetünk falai között az emlékezet fáklyáját meggyűjtjuk egy protestáns költő tiszteletére, azt a szellemet is fel akarjuk ébreszteni, amely
