Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
6 lássál, hogy „lányomnak szólok, menyem is értsen róla“ megismerteti főbb eszméit a magyar közönséggel.1 A tanúlmány azon tény kijelentésével kezdődik, hogy néhány év óta a költészet kiveszett a francia irodalomból. Sajátságos jelenség, amelyet még különösebbé tesz az a körülmény, hogy a közönség úgyszólván észre sem veszi, ügyet sem vet rá. Nemcsak hogy nem érzik általában a költészet hiányát, de a legjobb, legműveltebb, legfinomabb érzékű emberek olybá veszik ezt a jelenséget, mintha biztos jele volna a haladásnak. Hirdetik, hogy a nyelv végre kezd kibontakozni a versformáknak sokáig divatos nyűgeiből. A költészet csak egy különös szokás emlékét hagyta maga után, mint pl. a kalapon viselt tollak, a lábszáron viselt csipkék, melyeket, hogy többé nem kell viselni, senkinek sem esik nehezére. Am aki a dolgot mélyebben, igazi jelentősége szempontjából vizsgálja, ilyen gondolatoknál meg nem állapodliatik. A költészet halála bizonyos tekintetben a barbárság kezdete, aminek szomorú következményei lehetnek. A költői irodalom hanyatlásának elsősorban a nevelés és erkölcsi oktatás vallja kárát, amely legszebb, legjogosúltabb, legkönnyebb eszközét veszti el. Van kétségkívül oly életkor, amelyben nélkülözhetjük a költészetet, midőn a kiképzett szellem, az irányt nyert szív, a kötelességek komolysága, az élet gondjai, megengedik, sőt követelik, hogy kizárólag a valóra gondoljunk, — de első ifjúságunkban nem lehetünk büntetlenül megfosztva e nemes szórakozástól, e komoly gyönyörtől. Ám nem is csak gyönyöre, valósággal őrzőangyala az ifjú szívnek az igazi költészet, mikor a mohó képzelődésnek nemes tárgyakat nyújt s a fogékony szívbe nemes érzelmeket plántál. De meg gyakorlat is a költészet, mert gyakorolja a szellemet, képzi az ízlést. S ne gondoljuk, hogy a veszteség, amelyről itt szó van, tisztán és kizárólag csak a költészet terén érezhető. A költői irodalom szoros kapcsolatban van a prózával. Nagy prózaírói az irodalom azon korszakainak voltak, amelyekben virágzott a költészet. A költészet, amely az irodalmi művészet legmagasabb kifejezése, magával vonja, emelkedésre kényszeríti a prózát. Mihelyt valamely művészetben hiányzik a versenyzés vágya, sülyedésnek indúl, alább száll. Ha a próza nem lát maga előtt valamely magasabb művészetet, amellyel versenyezni akarjon, ha nem érzi magán a gyakorlott és finomult ízlés bíráló szemeit, természetének enged, ellaposodik. Lassankint érdemül tudja be magának, hogy gondatlan könnyűséggel fejezi ki magát s megszületik az a tan, hogy az írás művészetének első követelménye: úgy fejezni ki a gondolatokat, érzelmeket, amint épen jönnek. Ami ezen sorokban a költészet pusztulásáról és e jelenség hatásáról szól, színigazság, amit gondolkodás nélkül aláírhatunk. Az 1 A mai költészet. Budapesti Szemle 1866. 423. s köv. 11.
