Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888
Tartalomjegyzék
— It . ís'- ’ 60 nözhetnének azok, a tudomány szűrőjén áthajtva, szinehagyott irodalmi és társas nyelvünknek. Ha nem épen veszszük is az eredeti felfogást, melyben bővelkednek, s azt az ünnepies jelleget, melyet a tiszteletes régiség rajok nyom: figyelmen kívül azt még sem kell hagynunk, hogy midőn közmondásaink a széptani szó- és szólásalakzatok majd mindenféléin keresztülváltoznak: a kifejezést a köznapiasból s egyúttal az idegenszerűből kiemelve, nem csak a valódi szépnek hatásával ruházzák fel, hanem ugyanakkor a romlástól is óvják a nyelvet. Maguk helyén tehát, s tapintattal, segédkezhetnek akármely szépműben is arra, hogy ez mind a velős gondolatok gyöngyeivel, mind a kifejezések változatosságával nemesedjék, s tömött rövidségével és a réginek újságával kellethesse magát. S ugyanezt mondhatni a közszólásmó- dokról, melyek nyelvünknek kizárólagos sajátságait, tőről szakadt magyarosságát még többször és tökéletesebben éreztetik. Mivel mégis a nép ajkán mindkettő nem ritkán köznapias, sőt alszerfi hangot vészén föl: úgy,a mint a közéletben forognak, jó részt csak azon alsóbb irásnemekben találhatnak elfogadást, melyek a napi életet s a hazai népjellemet festik. A közszólásmódokkal s méginkább a közmondásokkal beszédben, írásban hatásosan azaz ízléssel és — a mi fő — maga helyén és idején élni, valóban, nem akárki dolga. Értelem és érzék, sőt műértelem s műérzék kell ahhoz, hogy a nyelv- geniusz eme kicsided műveinek tartalmi s alaki titkaiba hatolhassunk, s előadásunkba olykép illeszszük be, mintha az nemhogy elévonszolva, de sőt keresve sem, hanem csak magától termett volna oda. XVII— XVIII. századaink folytán a mostanival nem is hasonlítható forgalomban voltak a közmondások művelt osztályainknak is úgy élőbeszédében, mint irásnyelvében. Pázmány Péter iratai s kivált „Kalauza“ (1613.), „Prédikációi“ (1636.), s némely kisebb hitvitázó iratai bőven át vannak hintve azokkal. így Balásfl Tamás pécsi, s Biró Márton veszprémi püspökök s jeles magyarságú Írók munkái is. Kis-Viczay Péter pedig „Adagia stb.“ c. gyűjteményének előszavában azt jegyzi fel, hogy „1707-ben, Zemplén vm. közgyűlésén, mely közel három óra hosszat tartott, a tanácskozóknak csak egyetlen jeles tagjától, saját füleivel, több mint száz velős-mondatot és közmondást (sententias atque proverbia latino-hungarica) hallott.“ Időnkben mindenesetre csak óvást, csak fűszerkép szűkén s azon végből élhetünk velők, hogy előadásunknak népies zamatot, természetességet, elevenséget és erőt kölcsönözzenek. E kiváló tulajdonokat ugyanis soha sem lehet a közmondásoktól s egyátalán a népnyelvtől megtagadnunk. Még tévedéseiben is természetes, élénk, megnyerő a népnyelv, s már csak ennyiben is fölötte áll a csináltabb irásnyelvnek. De fölötte — sok másban; mivel kevesebbet vesztett s épen legbecse-
