Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1883

Tartalomjegyzék

13

ez alapokról és kezdenek úgy élni, mintha atheisták volnának, annál- inkább mutatkoznak a jelek, annál jobban kidomborodnak a durva kép sötét vonásai.

Isten nélkül turkálhatna ugyan egyelőre az ember az anyagban, élvezhetné annak gyönyöreit; de mi lesz belőle, ha erői elhagyják, ha idegei meggyöngülnek, ha megszárad csontjaiban a velő, ha felemésztette a szervezet egészséges vérét, ha jelenkeznek a bajok, a betegség; ha közelget a kérlelhetetlen kaszás? Kérdem, vájjon szintolv könnyen ellehetne-e ekkor is Isten nélkül ? Az ifjúkor viruló testi erejében, a szerencse karjain, midőn rád kacsintgat az élet minden örömével, talán sikerülni fog túltenni magadat Istenen és mindazon, a mi ezzel össze függ: a valláson, erkölcsön, jogon, a halhatatlanságon; de eljő az idő, még pedig nem sokára, midőn a gúny, melylyel a legszentebbet illetted, megfagy didergő ajkaidon; elközelget a nap, midőn szükséged lesz mindarra, a mit kimondhatatlan könnyelműséggel ellöktél magadtól; midőn te is felkiáltasz a haldokló Herderrel : „Adjatok nekem nagy gondolatokat!“ Igen, ilyenkor nagy gondolatokra, több világosságra, jó evezőkre van szüksége az embernek, hogy átléphessen az örvényen, mely őt végenyészettel fenyegeti.

Különben, ne irigyeljük a hitehagyott sorsát; nyomorult az ő élete — Isten nélkül. Szebben, megragadóbban még senki sem rajzolta a hitetlennek állapotát, mint Lamennais, s azért ide iktatom szavait. „Ha — úgymond — a lélekből eltűnik a hit. mely őt Istenhez emelé és köté, akkor iszonyatos dolog történik vele. A lélek saját súlyánál fogva lefelé vonatván, sülyed, sülyed, mindig és szünet nélkül alább, és bukásában magával ragadja az értelmet is, mely most el van szakadva kútfejétől, és oda tapad mindenhez, a mit lefelé siető útjában talál, majd fájó nyugtalansággal, majd ismét oly kéjjel, mely hasonlít az őrült kacagásához. Folyvást az élet csillapíthatatlan szomja gyötörvén, majd mohón az anyagot ragadja meg, melyet hasztalan iparkodik éltetni, szellemesiteni, isteníteni; majd üres ábrándokat kerget, saját képzelmének futó alaktalan árnyait. A mi kis szeretet benne megmaradt, az inkább állati ösztön, mint nemes érzelem. Minden magasabb tehetsége mely álomban zsibbadoz; a lélekben mindazon titkos hatalmak, melyek bennünk és körültünk egy erkölcsi birodalmat, szellemi világrendet alkotnak, melyek a benső, valódi ember lényegét képezik, lassankint elhalnak, és ő szaggató fájdalommal érzi saját jobb énjének ezen lassú elhalását. Lelke éhezik, de nincs tápláléka. Mit tegyen hát ? Meggyilkolja lelkét, hogy ne éhezzék többé, hogy ne érezze ezt a benső gyötrelmet. Még szenved; mert még nem sülyedt egészen alá a mélység fenekére. Sülyedj, sülyedj mindig alább, egészen az oktalan állatig; légy esztelen, érzés, eszmélet nélkül! De ezt nem teheti. A legsötétebb mélységbe is magával viszi emberi természetét;