Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1881
86 még, erkölcsi támasz nélkül, kötelességéhez s az élethez sok oly ifjú embert, ki a szellemi s anyagi élvek minden poharát előlegező már; ki a nagy városok fényes tolongásában szórta el legszebb napjait; ki untig kibámulta magát a tenger hullámjátékaín, a Schweiz verőfénytől aranyozott havasain; kinek elkáprázásig hízhatott a szeme, fejzú- gásig élvezhetett füle a színházak, zene- s táncestélyek fényes-zajos óráiban. Kinek egy ily élet tarka zűrzavara zúg fejében, csodáljuk-e, ha nyugalomra vágyik, kábult lelkét nem érinti semmi, s él, mert lehel, táplálkozik, alszik, — élnie kell. . . És ha végre ez is terhére van ? . . Elmondják a többit napi lapjainkban az öngyilkosságok állandó rovatai, melyeknél csak azon statisztikai legújabb adatok képesek méltóbb borzalmat kelteni, melyek ezen iszonyú erkölcsi ragálynak folytonos növekedéséről tanúskodnak. És Morselli tanár összeállítása szerint épen az első kultur-államokra jutván itt a legtöbb esetek, lesújtó bizonyítványát adják ezek egyszersmind annak is, miként korunknak s — mondjuk ki — nevelésünknek is az erkölcstől s vallástól elfordult műveltsége ki nem elégítheti, nyugottá nem teheti a földön az embert. IV. Korunk uralkodó bajain, a családi és társas erények fölfrisi- tésén, s ez úton az ifjú nemzedék ama szellemi sorvadásán is legszélesebb körben fordítani a sajtó lehetne leginkább hivatva, ha az útat egy jobb kor felé egyengetni feladatának fogadná. Oly elutasithatlau kötelessége volna ez, hogy ha számba nem veszi, vagy épen elárulja ezen hivatását, az emberiséget árulja el. S hogy’ állunk? Legyen áldott a kivétel, — de épen a sajtó egyike korúnkban a közromlás leghatalmasabb hordozóinak. Nem csak hogy a valódi szép és nemes iránt, az emberi szívnek egyedüli menedéket nyújtó erkölcsi örök elvek iránt elveszté érzékét, hanem gondosan mellőzi, sőt gúnyolja s ostromolja azokat. Magok, ifjúsági irataink figyelmesen kerülik a kedély-s jellemképző, felemelő olvasmányokat, adván helyettük ocsmány regéket, a gyermekkiváncsiságot izgató, képtelen meséket, — oly szellemi táplálékokat, melyek csak rombolva hatnak azon jó elemekre is, melyeket az anyai első nevelés a gyermek leikébe lerakott. Felnőttjeink sajtó-élményei sem különbek. Könyvárusaink tudnak róla szólni, hány hasznosan képző, tanulságos jó könyv kel addig el, míg a kalandok, napi botrányok, politikai izgató iratok, becstelen élclapok halmazai széliében terjednek. Hiába! reál időket élünk; éles csattanó kell életben, Írásban, mindenütt. Nincs utcai botrány, betörés, sikkasztás, személy ellen irányzott merénylet, öngyilkosság stb. melyeket napi lapjaink, olvasóik el- fásitó, ne mondjuk, felbátorító romlására, mohón ne registrálnának. Sőt nincsen közbecsülésben álló férfiú, avagy nő, nincsen tiszt, tekintély, méltóság, ki biztos lehetne, hogy nevét aljas pasquilokká sülyedt élc- lapjaink a magok szennyébe ne rántsák. Ha a tisztes iránt fennélne érzékünk, biz’ eltakarnék inkább eme, minden erkölcsi érzést lejáró bot
