Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1880
24 nyozza. A délszaki flóra egy kedves növénykéje, a piros virágú „szemérmes érzike“ (mimosa pudica) leveleit a legcsekélyebb érintésre ösz- szerántja. Sőt efféle reflex-mozgásokat, bizonyos hatások által, holt testeken s a testtől elmetszett részeken is elé lehet idézni. A levágott fő szempillái hunyorognak, s az elmetszett végtagok izmai rángatóznak, ha idegeiket érintjük. N e r o nagy gyönyörűséget talált benne, midőn a parancsára lenyakazott struczok a czirkusban fej nélkül ide s tova futkostak. A fejőktől megfosztott békák egy ideig minden nehézség nélkül végzik szokott mozgásaikat: ugrálnak, úsznak, vakaróznak, sőt ál- állitólag, üzekednek is (?). Az efféle „végvonaglások“ alig lehetnek egyebek, mint az elhaló idegek és izmok erőmaradványainak utolsó felvillanásai. Végső szikralobbanásai az élet hamvadó tüzének. Amint az utolsó szikra kilobban, vele hal el az élet és annak minden mozgása. S ez a legtöbb esetben igen gyorsan következik be. Ide vágó kísérletekből azonban kitűnt, hogy némely állatoknál, különösen a hüllőknél, a vonaglás-erő huzamos ideig tart. Egy megölt lazacz vonaglása 12 óráig tartott; s Redi komolyan és erősen állítja, hogy egy levágott vipera-fő még 12 nap múlva is harapott. Hogy a villamosság az élettelen izmokat rángásba hozza, pliysi- kai kísérletekből tapasztaljuk. A Volta-féle villamoszlop vezető drótjaival összekötve, a mezei tücskök fris hullái röpkedni kezdenek, s állítják, hogy e villamhatás alatt egy akasztott ember föllélekzett. Gal- vani, a bonczolás tanítója Bolognában, volt az első (1786), ki a villamosság élettani hatásának e nevezetes fölfedezését tette a természet- tani hírre vergődött békaczombokkal, melyek, beteg neje számára eledelül szánva, épen dolgozó asztalán hevertek, midőn a közelben álló s működésbe hozott villamgép szikráitól a czombok egyszerre csak rángatózni kezdettek. S mily nagy fontosságú fölfödözés lön e békatáncz a villamosság sajátságainak további tanúlmányozására, a physika történetéből ismeretes. Egy, a reflex-mozgásokkal összefüggésben álló, sajátszerű mozgástüneményről kell még itt megemlékeznünk, mely az ötvenes években egész divattá nőtte ki magát, s a társas-köröket a föld összes műveltebb népeinél egész lázas izgalomba hozta. Ez az asztaltánczol- tatás. Egy asztal körül társas-kört képező egyének az asztal föliile- tére helyezik kezeiket, olyképen, hogy a kezek, az újjak érintkezése által, kapcsolkozó lánczolatot alkotnak, mire az asztal hosszabb-rövi- debb idő múlva mozogni kezd. Az asztaltánczoltatás divatának idejében e czélra apró asztalkákat készítettek, három lábbal, melyek egyikét hegyesre faragott rajzón képezte. Az asztaltánczoltató aztán, ez asztalkát egy iv papírra állitván, kezeit föléje helyezte. Az asztalka némi idő múlva mozgásba jött, s plajbász-lábával a papírra különféle ákom-bákomokat rajzolt, melyekből a babonás elfogultság jósigéket,
