Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1878
hanem csak az anyag rezgése. Azon részecskék mozgása az, melyekből áll a test, vagyis tömees-mozgás. Vegyünk tekintetbe példáúl egy ágyúgolyót, mely a térben tovarepül, látjuk, hogy az bizonyos sebességgel bir, s bizonyos számú méternyi utat fut meg egy másodpercz alatt. Ha ezen golyó fúttában valamely tömeg falat talál, mely azt feltartóztatja és sebességét megsemmisíti, ez által a mozgás nem semmisül meg, hanem átváltozik a golyót képző részecskék mozgásává. A helyett, hogy előbb a tömeget általános mozgás ragadta tova, mely részecskéit nyugvásban hagyá, most benső mozgás támad benne, mely egyes részecskéit rezgésbe hozza. Az előbbi esetben a golyó mozgása tömegének tovaröpiilése vala a térben, az utóbbi esetben a tömeg heve az. Már régebben kifejezte ezen nézetet Locke, midőn mondá : „A hő valamely tárgy tömecseinek igen élénk mozgása, mely bennünk azon érzeményt kelti, melyet hőnek nevezünk, úgy hogy a hő a mi érzetnényünkben és nem a tárgyban van.“ Az újabb természettan nagy és termékeny felfedezést tett, midőn ezen eszmét kísérlet által igazolta s annak fontosságát a kísérleti módszer élével megalapította. De itt még több is történt. Miután felismerték, hogy a hő és mozgás egymásra mindig visszavezethetők, önkényt támadt azon kérdés, ha vájjon valamely adott hőmennyiség mindig egy értékü-e egy és ugyanazon mennyiségű mozgással s ezen esetben kutatni kellett, hogy bizonyos hőmennyiségnek, mely mennyisége felel meg u mozgásnak? Vagy más szavakkal: mely erőműtani egyenértéke van a hőnek? E kölcsönös átváltozás azonban nem történik egyenlő tökéletességgel, míg u. i. az erőműtani munkát oly tökéletesen át tudják változtatni hővé, hogy az egyenértéknek megfelelő egész hőmennyiséget igen kevés hiánynyal megkapjuk: addig a hőt csak igen tökéletlen módon tudjuk munkává változtatni, mert mindeddig nem ismerünk oly módot és oly eszközöket, melyekkel a hőt minden veszteség nélkül megőrizhetnek; a hő iránt minden test nagy fogékonysággal bir, s ez az oka, hogy az összegyűjtött hőt minden vele érintkező test meglopja; már pedig az igy elpazarlott hő nem fogja a kitűzött munkát elősegíteni. Ezt a természettudósok tettleg igyekeztek kikutatni. De ezen pont oly fontos, miszerint nem tarthatjuk elégnek az e tekintetben nyert általános eredményeket felhozni, hanem szükségesnek véljük azon férfiakat is fölemlíteni, kiknek ezen ismereteket köszönjük. A legtöbb nagyobbszerü fölfedezéseknél több tudós, a nélkül, hogy egyik a másik kutatásairól tudott volna, ugyanazon tárgygyal foglalkozott s a körül egészen önállólag, csaknem szorosan ugyanazon eredményekre jutott, így vala az itt is. Montgolfier méltó unokaöcscse, az idősebb Segűin, beszól arról már Sir John Herschelhez 1824-ben irt levelében. Tizenöt évvel később pedig „a vaspályák befolyásáról“ kiadott munkájában, Montgolfier elméletének gyakorlati alkalmazását adja, midőn tanulmányozza és kiszámítja a
