Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1878
117 hasznos és előnyös; mit azonban csakis akkor eszközölhetni rövidség s kár nélkül a gyermeknél, midőn anyanyelve szervezetét, többé-kevésbbé tudatosan, mintegy vérébe szedte már. Még ha, látszatra, fárasztás nélkül eszközölhetnénk is tetemes haladást e téren, nagyon meggondolva kellene azt tennünk; mert nem ritka az eset, hogy ifjak, fejlődésök legfontosabb szakában, 15—18 éves korukban, a korai túlhalmozás miatt arra lőnek kárhoztatva, hogy alig valának valamely szellemi tevékenységre alkalmasak. Még gyakoribb egy másik szélsőség, hol a szülő a fárasztásiéi féltve, idején túl szellemi foglalkozás nélkül hagyja serdülni gyermekét. A henye, rendetlen élethez szokván az ilyenek, midőn arra kerül, hogy a komolyabb szellemi munkához kellene látniok, nem csak hogy értelmi fejlettségben mögötte maradnak az egykorúnknak; hanem az sem akar olykor sikerülni, hogy bármely tanulmányra becset fektessenek; valamely hasznos, vagy szép tudománykört megkedveljenek, s abban ismereteiket előbbre vigyék vagy izlésöket műveljék. Mindaz, a mi komoly, unalmassá s fárasztóvá leszen nálok; a példa, megszokás és az ifjúban mindig oly erős élvezet- és szórakozásvágy örök gátjai lesznek rájok nézve a rendezett, munkás élethez simu- lásnak. Két testvérgyermekre gondolok itt. Testben gondosan táplálva s fejlesztve, de a szellemi foglalkozásra, puszta kíméletből, a rendesnél 4 5 évvel később fogva, két-három évig csak nagy erőfeszítéssel mozogtak ez új ösvényen, miglen a nagyra hivatott ifjak 17—18 éves korukban végkép kidülve a munkából, innét közvetlenül a 21 —22 évesek életmódjába szöktek át... Legjobb törvény azért a 4—6 évesek szellemi fejlesztésében : „keveset és jól!“ vagy pedig: „igen keveset s igen jól!“ — de ennyit elen- gedhetlenül! És ezzel végezzünk mostanra, t. szülők! Ha időt s alkalmat enged reá az ég, a gyermek második azaz iskolai nevelése iránt lehet majd jövőre megértenünk egymást. Most csupán azt igazítsuk még el, úgy áll-e valóban a dolog, a hogy előadásom folytában talán nem egy szülő megjegyzé magában: „Mind jó, mind igaz lehet biz az; de hányadik anyának vau mindazokhoz módja érkezése, tudománya . . .“ Elég, t. anya! Ha a jót s igazat beláttuk selfogadtuk, máris cselekedni kezdettük azt. Lehetetlenséget ember nem valósíthat; az itt ki tel he tőt azonban az hagyta meg, ki a pillanatban, midőn az anyai s atyai magasztos névvel boldogítja a szülőket, magzatjok nevelését elutasíthatlan kötelemmel és felelősséggel rója egyszersmind reájuk. És im, t. szülők, — a nevelésnek, a mesterségek e mesterségének, végre sem több, sem nem más a titka, mint e három: szeretet, jámborság, kitartás. S bármily szerény hajlékban is meglaknak e penátok, s nevelési tanácsaim vidáman fognak tenyészni enyhőkben. Mert van-e hát anya, ki nem szeretné magzatját, kit fejlődő kisdedének kedvességei el nem bájolnának . . . Kedves ő valóban, mint a tiszta öröm, szép, mint maga a remény. Melyik szerető anya únná meg e mindennél érdekesebb kornak, az emberi élet
