Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1877
' \ • 105 fogjuk-e önbecsének érzetét kiölni belőle és arra vezetni, hogy végre is magát a „gaz“ címhez, és a „gazságot“ magához méltónak tekintse. Mint a leforrázó dér hullanak a megbélyegző nevek a gyermek élettavaszára; a nyers bánás kiragadja őt, boldog álmaiból. — s jaj az ily szegénynek! . . Hatásukra nézve nem sokkal különbek a szitkoknál a gyakori fenyegetőzések. A komoly és kiméletes fenyegetést, a ki egyszer neveléssel foglalkozott, egyátalán elitélni nem foghatja. Nélkülözhetlen az ottan; sőt szükséges is, hogy az érzékenyebb fenyítéket mindig fenyegetés előzze meg. Csakhogy, mihelyt foganatja nincsen, a fenyegetésnek tetté kell válnia; különben csakis s z ó, a rossz gyermek pedig csak az a rossz marad, a ki azelőtt volt, s mint ilyen, lassankint minden tartalékát, a csak fenyegető szülő pedig tekintélyét veszti, s ismétlődő eseteknél szükségkép f e 1 i n d ii 1. S ez a nevelésben végtelenül káros. Az indulat a lehető legrosszabb tanácsadó, még ha odáig nem ragadna is, hogy irgalom nélkül rohanjon az anya gyermekére. Az anyának ilyen kitörése a helyett hogy orvosolna, dermesztő ámulatba ejti a boldogtalan kicsinyeket, s ők e pillanatban nem ismerik többé az önmagából igy kivetkezett — nőt... Só szólhatna az ily jelenetről nem egy gyermekszoba! . . Az indulatos anya is szereti, talán a józan határon túl szereti gyermekeit; gyöngéden ápolja, gondozza azokat; fenyegeti, százszor fenyegeti őket; míg végre is elétör a vihar és — pusztít orvosolhatlanúl. A sok fenyegetés helyett azért parancsoljunk inkább röviden, határozottan és hatályosan; de felförmedés nélkül. Aztán pedig eszközöljük is azt, hogy a parancs elengedhetlenűl betöltessék, — természetesen, nem parancsolván soha akár kétfélét egyszerre, akár a gyermekre nézve lehetetlent. Az imént vázolt jelenet még gyászosabbá válik, t. szülők, ha annak magvait magunk hintettük el. S pedig megeshetik és megesik, hogy olykor az anya maga iskolázza már kisded gyermekét az önfejűségben, dacban, engedetlenségben. Lássuk csak. A kicsi Ervinke csak gagyogni tud még és édesden kacagni. S a benne boldog anya, im, éppen enyeleg vele. „Nem adod ide, kis kópé ? . . Most mindjárt add ide“ . . . Ervinke azonban nem adja, mit a kezében tart. Anyja mégis kiveszi kezéből ; hanem, hogy ne sírjon, tüstént visszaadja. És ezen enyelgés újból és naponkint visszatér. S im az önfejűség első iskolája ! — Telnek a napok, a hónapok. És most, talán egy év múlva, tekintsünk be csak a kicsi fiúcskához. Éppen képes-könyvét dobja boszúsan a szoba közepére. „No most egyszeribe vedd fel!“ — parancsolja a bonne. „Nem veszem !“ — felel vissza dacosan Ervinke. „No várj csak, neveletlen gyerek ; megmondom papának. Felveszed mindjárt?!“ . . Hasztalan a fenyegetés is. „No de gyér ide kicsinykém. Hiszen te jó fiúcska vagy, úgy-e ? Kérlek, vedd fel szépen a könyvecskét.“ Mind híjába; a kérelem sem használ. „Megállj csak! ezt nem felejtem el“ ... És ezen új fenyegetés közben a bonne végre is maga veszi fel a könyvet, — s 14
