Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
5 Utóbb, maga és nyelve a kereszténység mély és átalkotó hatásának alávetve, uj és nagy eszmekörre tett szert; irodalma ezen eszmekörből szüle- ték meg, és századokon át csak annak emlőin táplálkozva nőtt fel. S ha most ezt és a velünk itt kezdettől fogva, vagy koronkint elvegyült szlávnak, német-, oláh-, töröknek stb. nyelvünkre gyakorlott hatását számba veszszük, láthatjuk, miként már csak e viszonyok egyik, majdnem bejárhatlan s bevehetien terét készítik vala nyelvművelésünk, s kivált purizmusunk munkájának. Vegyük ide, hogy viharos századaink folytán csak alig haladhatott nyelv- és irodalmi műveltségűnket szűk körre korlátolva lelte ébredésünk, s mint egyfelől már bírt fogalmaink idegen szójegyeinek magyarrá tétele, más részről az uj ismeretek terjedezése nyelvünk bővítését természetes szükségképen hozta magával. Végre szavaink egyszerű, rövidebb ősi alakjai, nyelvünk adglutinativ hajlamainál fogva, időről-időre mind hosszabbakká nyúltak (es, esk, eskü, esküvés, eskütétel), hivatlan elemek nőtték be szótári s nyelvtani alakjainkat, mely tultengési fejlődés, nyelvészeink által is táplálva, >) lassankint majdnem kezelhetlenné torzítá nyelvünket, s a szabályzás és csinosítás munkáját tette szükségessé. A nyelvművelés szüksége tehát mindenfelől rájárt a nemzetre, és kivált, kiknek azt legelső sorban kellett érezniök, Íróinkra. Sőt, igazában véve, egykorú e szükség érzete magával irodalmunkkal. Hiszen a nemzetihez szítóbb latinos tudósainknak s fordítóinknak minél korábban, annál bővebben kellett nyelvünk fejletlenségeit tapasztalniok. Azért legalább is illem dolgának tekintik nem ritkán, hogy nyelvünkön tett kísérleteiket latinul (literate) vezessék be. A XVI. száz. közepétől pedig eme nyelvművelési szükség érzetének, főleg egyházi Íróink, majd aggódásaikban s tanácsaikban, majd pedig az által tényleg is kifejezést adnak, hogy egyszersmind nyelvészekké lesznek , s nyelvtani fejtegetéseiket, mint a magok számára megállapított írásmód magyarázatát s védelmét, nem ritkán műveik elé vagy után kapcsolva közlik. Már fenlévő legrégibb nyelvtanunk (1539) szerzője, E r d ő s i, rámutat nyelvünknek a névszókban szegénységére, s némely helyneveinkről szólva (cum ipso sint tremenda sono), uj nevek alkotására bátorít;* 2) sőt, némely körüliró kísérletekben, nyelvtani műszókat maga is alkotgat. S a század végéről B a 1 d i, olasz-magyar szótárkájá- ban (1583), korának már következő féle önállóbb, sőt bátor uj képzéseit jegyzi fel: csúf or: buffone, erdény: erdő, erény: virtus, magányló: priva- tus, mennyeidé»: fulgor, társasítani: associare, körözni, megmásítani stb.3) ') L. Toldy: Corpus Grammaticorum etc. Pest, 1866 : Csipkés-Komáromi Nyelvi. Cap. IV. De stupenda verbi hungar. foeeunditate, — hol egész a vergelöddögeltethetlek alakig jut el. U. ott Kövesdi: Paradigm, passiv, eoniugat. olvadattattatom féle mintákban tanítgat. 2) Corp. Gramm. 20. és 23. 1. *) L. Toldy. Adalékok a régibb magyar Írod. történetéhez. Pest, 1870— 71. A
