Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
8 kevesbbé érzik, de törvényeit inkább mérlegelik — a kényelmetlen s törvénytelen gazdálkodásnak ellentmondanak; miből rendszerint tartós küzdelmek, nem ritkán elkeseredett tollharczok támadnak, és — figyelemre méltó — soha sem azon kimenetellel, melyet a tudománynak s a Marinik-, Ade- lungok-, Révaiknak jogos és alapos tiltakozása várt... Az élet t. i. gyakran eljár az elmélet mellett, még pedig a nyelvben sokszor azon gúnynyal, hogy a törvényest elvetve, a korcsot fogadja el. A nyelvujitási mozgalmakban leg figyelemre méltóbb azon ellenkező nézetek küzdelme: önmagából, vagy utánzás által is bővíttessék s csinosíttassék-e a nyelv? Mindkettőnek megvoltak a maga tekintélyes hívei. „Önmagából kell a nyelvet fejleszteni — vitatták egyfelől; — mert a nemzet ész- és gondolatjárása sajátos : tehát sajátos nyelvének is kell lenni. Időnkint, természetesen, fejlődik mindkettő ; de valamint e fejlődésében megállítani hatalma, úgy idegen mederbe terelni nincs joga senkinek. A nyelv fejlődésének az írók csak irányt s lendületet adhatnak; s maga a nyelvész is, noha kiváló befolyással kell a nyelvre bírnia, csak őre, s nem ura a nyelvnek. Az irodalom s cultura elemei, többé-kevesbbé, minden nemzetnél másolatok ugyan; az átvett eszméket s formákat azonban nem mereven azonos (alternativ) kifejezésekben átültetni, hanem a nemzet saját nyelvkincséből sajátos kitételeket kell azokra feltalálni. És ez a nyelvnek csakis első fokú, külső képzése maradjon, melynek alapján a nyelv géniuszának kell lassankint önálló szárnyakra kelnie. Mert a ki csak utánoz, sokoldalúságot szerezhet nyelvének; de újat, sajátot nem teremtve, jobbadán azon oldalakról fejti azt, melyek idegen hatás nélkül érintetlenek maradtak volna: míg épen sajátos tulajdonait, melyekből egyediségét, erejét és a maga életszinét nyerné, felejti parlagon. Ha az egyes művelt népek folyton csak a régibb mester-mintákat utánozzák vala, nem ajándékozhatták volna meg a művelődéshez utóbb férkezőket ujdon eszmékkel s művészi alakokkal. Minden, magasabb műveltségre fejlett nyelvnek meg van bizonyos vonása, mely az utánzásra épen legméltóbb volna, de mely épen legkevesbbé elsajátítható tulajdona annak, s mely csakis az illető népek és nyelvek szellemében fejlődhettek azokká, a mik. A nyelv valódi klassicitásra csak belülről, saját erejéből, nem utánzás, de önálló szabad-alkotás utján emelkedhetik, — és ha így nem, jobb benne az ép durvaság, mint a fonák műveltség.“ — Ellenben a másik, világpolgárias nézet: ,mindez — úgymond — igen jó szinét viseli a valónak; csak az teszi az egészet gyanússá, hogy a kik úgy buzdítnak, miért nem adnak előbb magok példát rá. A művelődés első elemeihez elfogadják az utánzás szükségét, a minthogy csakis utánzás által jutott és juthatott el az ember minden magasb műveltségre; azt azonban nem mondják, hol kell emez utánzásnak határt szabni, melyen túl már a nemzeti géniusznak csak nemzeti elemekből szabad alkotnia. Ha eredten eredeti nyelvmüveltséget akarnak, nem az volna-e a legelső, hogy mindazt, l*
