Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
38 népnyelvi keletkezése : ciconia-ból czakó és storch-ból (ostort, estrog utján): esztrag v. észt era g; hohl, hőhle után: hole, héla v. léha pl. kalász, azaz üres, magtalan; schlecht, schlechtes u. slejt (Gelejinél), selejtes v. eslejtes; skala u. eskája (ormánys.), marcipán (március panis) u. marczi, mandulás sütemény ; da! da! (dadáz, totoz — vadászebet utasító ném. szócska után) : totoláz göcsejb.; oh weh-gat u. a palóczb. óbégat stb. S egész sereg hasonló példáját mutatják fel népünk áttestesitő eljárásának kivált házi s gazdasági eszközeink (antheil: antalag v. átalag; schaub: zsúp v. zsúf; sachter: zsétár, szí. zsohtar, sajtár; sumber : zsompor, szakasztó-kosár), valamint terményeink is (grundbirn: krumpli v. kompér, jerusalems-artischocke: csicsóka, heidekorn: hajdina), és főleg a mezei növényzet nevei, melyekből — Benkő József „Nomenclature Botanicá“-ja után ') — álljanak még itt: lorbeerbaum : lür- börfa. pappelkraut v. küspappel : papsajt, liquiricium : higviricz (édesgyö- kór), passiflora ; kassai-rózsa, matricaria : mátrafü v. nádrufii, mandragora: nadragulya, dracunculus artemisia, ném. dragun : tárkony, polyanthes tu- berosa, ném. tuberose : tubarózsa, taraxacum : taraczk, foenum graecum. ném. fenugrek ; fenögrék; sarsaparilla (sarcé pareille) : szárcsagyökér, ahorn : ihar v. juhar, jávor stb. ; ostorwén?/fá-ra pedig megjegyzi : rectius ostomyélfa : viburnum lantana (v. ö. kútmény göcsejb. am. kútostor, a kút- ostor nyele). Szem előtt tartva azért, mily proteusi könnyűséggel és sokszerüség- gel változnak népünk ajkán a szóhangok; értelemmel és kellő választékkal, s csak megtisztogatva, és nem átalakítva,2) legczélszerűbben valónak és volnának mindenkor hasznosíthatók a nyelvbővités s nyelvtisztitás munkájában népszavaink. Az ó, vagy új klassikai légkörben élt és mozgott újítóink azonban aránylag kevesen (Baróti, Verseghi, Csokonai, Gyar- *) *) L. Molnár János : Könyvház. I. k. 1783. — hol, közlött szavaira nézve Benkő azt jegyzi meg, hogy a néptől veszi azokat át. „Adivi — u. m. — ad usum plebis, quo liaee plantas sibi noíiores adpellare eonsvevit.“ s) Mint ezt újítóink megengedték s Íróink nem ritkán ma is megengedik magoknak, — s nem csupán az egyes szókra (1. alább : a szók átképzéséről), hanem tős-gyöke- res phrasisainkra nézve is. így öltözködék át — hogy példát is lássunk — kezeik közt a sajátosabb, tisztább, jobb „szőkítem a mássát" (1. még Sánd. Toldalékéi). így) ezzé: „ritkítom a párját“ stb. Ma viszont, s kivált mióta Nyelvőrünk a ,valódi magyarságra1 rámutogatva uj áramlatot lendített a népies felé : az épen ellenirányú tévelygés kezd nyelvünkben kisérteni, — azoké, kik a „népiesnek“ fülre szedett ilyen-olyan ismeretét elégnek hiszik arra, hogy az azt egyszersmind érző Erdélyi-, Arany János-, Tompának és még csak keveseknek tőről szakadt, vérökbe szedett magyarságát utolérjék. Az egyszeri papagály, szavai helyett, köhócselését tanulta el gazdájának. Minden gyakorlati művészetben — s úgy hiszszük, a nyelv kezelése is az — mindenütt van valami, a mit, mint a festékvegyítést, tanulni, azt lehet; de eltanulni nem. Az egész új, és néha megsajnálni való izzadozással keresett „népies magyarkodás“ itt-ott nem más biz a, mint — a mi néhutt Jókainak, Brassainak járja — a névelőnek s némely névmásoknak Ízetlen és nem népies, de pórias tékozlása (v. ö. „a tárgy az ö érdeklő volta mellett;“ „a nyelv 012 ő élete folytában“ stb.), vagy, a mi még roszabb, újból ébredező ,döbrenteiskedés,‘ nyelvpoesékolás.
