Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
13 fogták ostrom alá, s mialatt harczoltak, magok is, és a ki irt, mind újítókká lettek. Az új ismeretek s eszmék terjedezésével, természetszerűleg, a nyelv- bővítés lön az, melynek mint szüksége legkiáltóbban, úgy munkája is legterjedtebb mérvben, — olyanban lépett elő, hogy nyelvújításunknak csakis ez egy irányára nézve vehetünk itt tért és alkalmat előhozakodni; noha különben alig tagadhatni, hogy minden neologismus, mint fő ponton, legkivált a nyelvnek uj fogalom jegyekkel gazdagításán sarkallik. S ezen széles és mély föl tétekre támaszkodó műveletben újítóink jobbadán mind saját kezökre dolgoztak. Nem is lehetett ez különben akkor, midőn íróinknak egyesitő központja hiányzott; midőn a nyelvtudományra, mely akkor még bölcsejében ringott, kevesbbé lehetett támaszkodni, mint az előraent idegen, vagy hazai példákra, az érzék sejtelmeire, sőt nem ritkán a puszta önkényre; s végre, midőn a nyelvet még egyszerűen csak a gondolat eszközének, s a szót csak forgalmi értékű jegynek (verba usu valent), s nem — mint ma a tudományban — önczéljának, egy-egy őstörténelmi, etimológiai stb. leletnek, tekin- ték újítóink. Mind több-több tért foglalt a nézet, hogy a lexikoni szók csak mintegy üledékét képezvén a beszédnek, az uj szók tömege csak mennyiségileg, s nem minőségileg is, változtat a nyelven, és ha így is, „csupán a fólszinét érintheti annak (Kaz.);“ s hogy „a szócsinálás nem csak ösztöne s öröme, hanem természeti joga is az embernek (Kői.).“ Nem ismerték a föltéteket, melyekkel szemben itt mindenki felelős; sem azt, hogy a puszta ösztön késztetése s a nyelvérzék, homályos sejtelmek kalauzolása mellett változtatni a nyelven, még ha szükség kívánná is, merény a nemzet közvagyona ellen. Elv, az volt elég; de annál kevesebb következetesség. Volt analógia, de etymologia nélkül; volt e u- phonia és ízlés, de ama kettő nélkül; s végre, szentesítő szokás, valamennyi nélkül, s — a mi természetes — mindezekben annál több bátorság, minél kevesebb értelem. Kikről fentebb is emlékeztünk, Baróti Szabó Dávid és D u- g o n i c s az elsők, kik irodalmi renaissance-unk mozgalmaiban a jelentékenyebb nyelvbővitési példákat bevezették. Amaz új képzések által is, de főleg a klassikai verselésnek még töretlen utján tett átképzéseivel, s a nép- és tájszóknak az irodalmi nyelvbe emelésével mutatott uj anyaggyüj- tési ösvényeket. „Kisded szótára (1784),“ „Verskoszorúja (1786) stb.“ telvék az ide vonatkozó példákkal. Dugonics viszont a régi szók fölélesz- tésére figyelmeztetett példájával, s a népszóknak szintén fölhasználása s számosabb új alkotása mellett még, némely képzők forgalomba hozásával is bátorított saját útjára, milyen többi közt az oncz öncz (virgoncz. Moln. A.), melyet a német ling visszaadására Kazinczy és utóbb mások is bőven felhasználtak. Utánok nem sokkal tűnt fel Barczafalvi Szabó Dávid, a
