Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1865
Te vagy — midőn zúgott éltednek tengere, Nem csüggesztett a vész, vitái, küzdél vele; Te vagy, ki a jelent mosolygva öleié, S bátran tekintél a kétes jövő elé, Tudtál reményleni. Szent érzettel, Atyánk, ki ne ölelne át?! Éltednek napjait te nékünk áldozád; A szeretet vala vezéred szüntelen, Ez gyujtá kebledet, — s jutalmad mi leszen ? E földön — öntudat. Mit adhat a világ a hős jutalmául . . . Ma felkarol, s felejt, ha eged elborul; Nagy érdemiddel az arany, kincs fel sem ér, Az ég fon — mert hozzád csekély a földi bér — Fejedre zöld babért. De «5, szivünk szorul, keserve felzokog: Elmégysz, az elválás kínos órája kong; Arczunkon a mély bú, szemünkön köny rezeg, Mint gyenge harmat a virág ölén remeg A napsugár előtt. Oh, hát maradj velünk! Ne . . . ott szebb pálya vár; Nagy szellemednek rég keskeny volt e határ. Menj, védjen útadón az égnek angyala, Szent kébe, dicssugár övezzen, bárhova Vezetnek lépteid! Isten veled! az ég kisérjen, jó Atyánk! Te hőn szeretsz minket, — gondolj majd néha ránk! Emlékedet hiven megőrzi kebelünk, Öröm s bánat között el nem feledhetünk Téged soha, — soha! A dél fuvalma majd feléd panaszt ha zúg: Tudd, mi sóhajtozunk, mi sírjuk bánatunk; Harmatját hullató virágod ha eped : Utánad csüggedők, mi öntünk könyeket — Fiúi könyeket! J. A. VII. oszt. tan. V- su v-'"- p J-
