Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1861
14 ben a legnagyobb nehézségekkel is bátran és sükcresen megküzdő munkásság és pontosság, benső, mély vallásosság és bőkezűség, kivált az elszegényült egyházak iránt , melyek között az ajaki különös nagy jótevőjét tiszteli benne; a sínylődő betegek iránt, kiknek számára egy ágyat az irgalmas szerzet egri koródájában alapitott; a szemérmes és böcsületes szükölködök iránt, kiknek javára a helybeli lelkipásztornak évenkint jelentékeny ösz- szegeket adott át; az egri lyceum iránt, melynek tőkéjét gyarapította; az akkoriban keletkezett tanitóképezde iránt, melynek számos évek során kitűnő buzgalmú igazgatója volt, s alapját növelte; úgy más hazai s megyei intézetek iránt is, melyekre telj es készséggel adakozott, kivivák Rajnernak nem csak Egerben, hanem szélesebb körben is, azon méltánylást és tiszteletet, melyet egy kitűnő egyházi férfiú érdemel, s oly magas tekintély fénykörével öved- zék személyét, milyenre csak nagy jellemek tehetnek szert. Ez alatt mint korban és érdemben, úgy kitüntetésben is fokrul fokra emelkedett ő, úgymint ki 1828-ban, tehát tiz évre Egerbe szármázta után, már a fökáptalan nagyprépostjává — majd vovadrai választott püspökké, végre 1840-ben amori külvidéki püspökké legkegyelmesebben kineveztetett s aug. 1-jén ünnepélyesen fölszenteltetett. Az ekkor már magas korban álló, de még mindig erőteljes aranymisés aggastyán öt évig fáradozott még az egyház és emberiség javára a múlandóság pályáján, hervadhatlan babérokat aratva, s érdemeket gyűjtve az örök életre; míg végre tettdús pályáját lefutván, plenus dierum et meritorum az Urban elnyugodott 1845-ben. A mi Rajnerról kortársai előtt a veleérintkezés folytán tudva vala, elégséges volt arra, hogy öt kiváló tisztelet s nagyrabecsülésben részesíteni méltónak tartsák; de lelke- s jellemének egész nagyságát, mig élt, még azok is, kik hozzá közelebb állottak, inkább csak sejtették, mint világosan tudták. A távolabb állók némelyei pedig» főleg kik talán öt sárga szemüvegen nézték, dacára sokrendbeli szép s jótetteinek, melyek napfényre jöttek, s ellenére annak, hogy senki nem mondhatá róla, mikép méltányos kérelmet, melyet teljesíteni hatalmában állott, valaha meghallgatatlanúl utasított volna vissza, csupán, mivel jövedelmeit pazar kézzel nem szórta, s állása és gyanított bevételeihez képest nézetök szerint kelleténél kevesebbet adott ki, róla balul Ítélni is hajlandók valának. De mindent nem csak elnémított, hanem bámulásra is ragadott Rajner végrendelete, mely valamint mély bölcseségének s hő emberszeretetének legfényesebb emléke, úgy valódi mintája és példányképe az egyházi férfiúhoz illő ilynemű okmánynak. Tükre s víszfénye az egy oly léleknek, mely magával, szándékaival s kötelmeivel teljesen tisztában van. Abból már aztán önkényt kitűnik, hogy a mit Rajner életében tett vagy nem tett, ép oly bölcs mint szeretetteljes számításból tette vagy hagyta el, s hogy — névszerint az adakozást illetőleg — hasznosabbnak tartá, a helyett, hogy elforgácsolt adományokkal pillanatra töröljön le egypár könycseppet, azzal, mit Istentől vett, úgy rendelkezni, hogy a késő jövőben is legyen forrás, melyből folyton lehessen meríteni oly szükségek födözésére, melyek, mig az emberi nem áll, nem szűnnek meg könyör és segélyért esdve kiáltani, s ki merje ezt gáncsolni? — E valóban nagyszerű okmány tételeit, már csak azért is jónak látjuk ismertetni, hogy tisztán tudja meg a világ, ki s mi volt hálás tiszteletünk tárgya s az ifjúság nagylelkű jótévője Rajner; meg azért is, hogy az egyházi birtokok, mint olyanok ellen dulófuló, jogtipró korszellem nádparipáján nyargalózó leventék lássák: miként és kinek kamatoznak azon javak és jövedelmek, melyeket a Gondviselés kezére juttatott az e névre méltó egyházi férfiaknak, kik közöl, ha mind egyig nem Rajnerok is, nem lenne nagy mesterség száz, sőt ezrenkint felhozni olyakat, kik, mint ö, magokat s mindenöket Isten dicsőségére s a haza és az emberiség javára áldozták, szentelték. Az 1844-ki augustus hó 28-dik napján kelt végrendelet, melyet a nagy férfiú maga szerkesztett és saját kezűleg irt le, ivekre terjedő s szerzőjének ritka rendszeretete s példányszerü pontosságáról tanúskodó okmány. Rendelkezik benne közel egy millió váltó forintról, mely értéket részint készpénzben, részint a nagypréposti lak — s melléképületeire költött — továbbá egy ház megszerzésére kiadott — s végre házi s gazdasági szereinek eladása által bejövendett összegekben, legnagyobb részt azonban kötelezvényekben hagyott hátra, szám szerint 37-ben, melyek közöl egy 800 — egy 1000, — egy 1200, — egy 2000, — kettő 3000, — egy 3200, —tiz 4000,—- kettő 5000, — négy 6000, — egy 7000, — egy 7800, — három 8000, — kettő 10,000, — egy 10,880, — egy 12000, — egy 14200, — egy 20,000, — és egy 24,000 pengő forintnyi — végre egy 600 db és egy 800 db cs. k. aranyokban biztosan elhelyezett tőkékről szól. Az okmány szellemét legjobban kitünteti az általa rendelt átalános örökös, ez pedig :a szegény egyházak, kegyúr nélküli paplakok, iskolák; szegény tanulók, szűkén javadal mázott lelkészek, a falusi tanulók oktatásában magokat különösen kitüntető segédlelkészek; szegényebb kántortanitók s altanitók, átalán szükölködök, segélydíjak és jutalmak, nyugdíjak, s egyéb hasonnemüek; — még világosabban kimutatják pedig azt az okmány
