Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1858

38

Remeg szivünk, remeg, az öröm ringatja: Mert látunk örömünk teremtöje, atyja! Áldó tekinteted keblünket meglelte,

S j öttöd üdvözölni dalban tör ki lelke.

Tavaszi kert vagyunk, Te napja fölöttünk, Termékeny, de még csak virágzó fa éltünk, Fris lombozatjára egy-egy harmatcsöppet Mosolygó szemeink örömnedve csöppent;

Ha majd gyümölcsöznek egykoron ágai, Jó szívedet fogják hajolva áldani, — Most még csak illatját adhatjuk e fának A legérdemesebb, a legjobb Atyának.

Mint magasló tölgyet örökzöld repkénye, Körülölel Téged szivünk érzeménye;

S kell-e szebb dicsőség, kell-e az atyának, Mintha hü fiai kebelére szállnak?

S mily kedves Tenéked ifjak karolása, Tanúsítja élted ragyogó folyása.

Ha visszapillantunk a múlt tükörébe,

Itt lebeg előttünk szent emléked képe.

Köny hűli szemeinkből, az öröm könyüi, Keblünk dobogásán hagyjuk összegyűlni ; Hadd gyűljön szaporán, úgy is felszikkasztja, Ha tenger volna is, lángszerelmünk napja; Felsüt az szivünkből, láthatod arcunkon, Mintha maga égne rajt a bíboralkony; De ez sem a miénk, nem a mi érdemünk E napot is j öttöd kölcsönözte nekünk.