Eger - hetente kétszer, 1914

1914-03-14 / 21. szám

1914. március 14.

EGER. (21. sz.)

3

szobákban, vagy magán felek által külön szobákban van elhelyezve. A fölszerelt ágyak száma 360.

Ápolás alatt összesen 498 beteg volt az elmegyógyintézetben és pedig a múlt évről visszamaradt 302 beteg, kikhez az év folyamán még 196-ot vettek fel. A betegek közül a lefolyt évben 29 gyógyulva, 45 javulva, 2 gyó- gyulatlanul távozott az intézetből; 85 meghalt, 337 pedig gyógykezelés végett visszamaradt. Az ápolási napok száma 118.335, melyből átlagosan egy-egy betegre 237'62 nap jut; a betegek átlagos napi létszáma 351 60.

Az elmegyógyintézetben ápolt betegek közül csak 20 az egri illetőségű; 478 vidéki. Vallásra nézve 324 róm. kát., 12 görög kát., 18 görög keleti, 95 református, és 49 izraelita. Állapotra nézve 199 nőtlen, 278 nős, 19 özvegy, 2 törvényesen elvált. Foglalkozásra nézve 83 földműves; 69 napszámos; 24 cipész; 20 foglalkozásnéiküli; 14 kereskedő; 13 — 13 kőműves, szabó; 11 — 11 asztalos, lakatos; 10—10 áldozár, pincér; 9 gyári munkás; 8 szolga; 6—6 fodrász, földbirtokos, kovács, nyomdász; 5—5 ács, kertész, pék, szobafestő, tanító; 4—4 géplakatos, házaló, kőfaragó, magánhivatalnok, molnár, zenész; 3—3 bányász, csizmadia, gépész, hentes, hivatalnok, Írnok, jegyző, kárpitos, szűcs, tanuló, utazó, ügyvéd, vasúti munkás; 2—2bádogos,béres, bérkocsis, csendőr, gazdász, hivatalnok, kávéfőző, kéményseprő, kisbirtokos, kocsigyártó, koldus, magánzó, papnövendék, rendőr, takács, tisztviselő, téglás, újságárus, vasesztergályos; 1 — 1 betűszedő, bábcsináló, böröndös, csapos, dijnok, elektrotechnikus, esztergályos, építőmester, fazekas, fogházfelügyelő, fuvaros, gyógyszerész, hírlapíró, inas, joghallgató, juhász, kataszteri mérnök, kalapos, kefekötö, kelmefestő, kerékgyártó, kintornás, korcsmáros, kötélverő, mázoló, mechanikus, metsző, mezőőr, mészáros, mérnök, mértékkészítő, mosodás, órás, őrmester, pásztor, postahivatalnok, postaszolga, rézműves, szállodás, szíjgyártó, színész, szőlőmüves, vasúti tisztviselő, végrehajtó, zöldségárus.

Való igaz: a világ legvallásosabb népe is hitetlenné változik egy emberöltő alatt, ha nem olvas egyebet rossz lapoknál.

A képkiállítás.

— ötven festőművész másfélszáz müve. —

Csütörtökön este képkiállítás nyílt meg Egerben és egy csapásra aktuálissá lett a — képzőművészet.

Mindenki erről beszél.

És ez jó jel, kedvező kritika a kiállító művészekre nézve. Mert máskor is volt képkiállítás Egerben, (némely esztendőben három is); ámde tudja Isten, az Appoayi gróf kultusz-kormánya által támogatott vándortárlat óta valamennyi képkiállítás hidegen hagyta a közönséget. Megnézték, de nem beszéltek róla. Még Kövér Gyula földinknek kollektív-kiállítása sem melegítette fel valami nagyon a megszokott fagyos közönyt. Hogy miért? Erről érdemes, sőt alkalomszerű is beszélni most, amikor a képzőművészet ismét divatos témája az egri társaságnak.

A nehezen melegedő közönynek legfőbb oka és egyszerű magyarázata az, hogy az egri közönségnek Ízlését es művészi érzékét még nem rontották meg a — szinszédelgők.

Mi, egriek, még művészetet és műélvezetet keresünk a festett vásznon, holott a modern képzőművészek már nem ezt nyújtják, hanem egyrészük a szecessiós, más részük az impresszionista. irányzatnak hódolva, a természetnek furcsaságait, szeszélyes játékait kutatják és ha találnak ilyet, akkor sem a régi iskolák látásával nézik és másolják a jelenségeket, hanem a „természet hívői“-nek vallva magukat, egyszerűen „merítenek“ belőle egy kifeszített vászonra való adagot.

Az udvarias francia a kevésbbé szimpatikus vagy bántó színezésű képek festőire azt mondja, hogy ezek nem művészek, hanem csak „keresők“. Keresik a temészetet és benne önmagukat. A magyar esztétika „szíuszédelgők“- nek nevezi ezeket az urakat. És ez a találóbb titulus. Mert végre is, akik csak „hívői“, tehát nem látói, ismerői és intimusai a természetnek, azok nem is látnak és nem is akarnak látni semmit az igazi, a hamisítatlan természetből, hanem veszik a dolgokat úgy, ahogyan jelentkeznek, vagy ahogyan nem jelenkeznek, csak ők óhajtanák, hogy jelentkezzenek. Mint minden művészet, a képzőművészet is csak úgy szép, hatásos és célhozvezető, ha általános művészi becse van és nem csak egy, kivételes fantáziának orgiaszerű tobzódása. A kép a szemhez szól elsősorban és csak a szemen keresztül férkőzik a lélekhez, vagy mondjuk így: az értelemhez. És ha a modern alkotásokon levő sok következetlen és indokolatlan színhalmaz állandóan sérti és bosszantja az ember szemét (pl. zöld liba, lila tehén, csokoládé színű ég, piros bárány, kék haj, stb.), akkor bizony közönyösre fagy az ember lelke a modern képzőművészeti irányok előtt, és szeces- sió ide, impresszió oda, — ezeket a visszás lehetetlenségeket egyszerűen nem tartja művészetnek.

A Líceum díszterme mellett levő három kisebb helyiségben most megnyílt képkiállitás- ból teljesen hiányzik a modern szecessiós és impresszionista irányzat. Az egy híján ötven festőművész és a hozzájuk szegődött vendég (Tóth Gyula, egri főreáliskolai rajztanár) kiállított 150 képe egytől-eg.yig a régi festőiskolák légkörében készült művészi alkotás — modern köntösben.

Megkapó, kedves színharmónia, üde( napsütéses derű; választékos, tisztult ízlés; léleksimogató, emelkedett kultúra; finoman kidolgozott ötletek, alakok, tájak és művészi álmok változatos és szemnek tetsző sokasága mosolyog felénk a falakról, amelyeken, miként a a virághímeg mezőn a nyíló virágok, keresetlen, bájos rendezetlenségben sorakozik egymás mellé a sok kisebb-nagyobb műalkotás, hogy gyönyörködtesse a magyar képzőművészet legújabb termékeiben a műértő és műélvezetet kereső közönséget.

A kiállított művek valósággal elborítják a kiállítás helyiségéül szolgáló három szoba falait. (Sót, mint a kiállítás titkára, Fekete Miklós mondja, 50 kép elcsomagoltan, a ládákban maradt, mert nem tudják hol elhelyezni. A Líceum díszterme, amire számítottak, most tudniillik nem alkalmas a közönség befogadására; nagyon hideg és fűteni nem lehet, ami kész közegészségügyi veszedelem.) Nem akarjuk a kiállított képeket katalógus szerint felsorolni. Olcsó és tudákos mesterség lenne ez. A kerteket és mezőket járó virágkedvelő nem a virágok nevével bajoskodik, mint a szobájában munkálkodó botanikus, hanem élvezi a virágok gyönyörűségeit úgy, amint azok előtte jelentkeznek. Annyit azonban mégis kiemelünk, hogy a sok szép kép közül Kézdy Kovács Lászlónak a színpompás őszi hangulatai, Jámbor Lajosnak a „Hegyi beszéd“, a kiállítást rendező Feszty Árpádnak a Csalóközi tanya, 01- gyai Ferencnek a Szolnoki partrészlet, Ott Zoltánnak a Cigarettázó fiű, Szontagh Tibornak a magyar motivumu Vízhordó leány és Pálya Celesztinnek a palotai tájképek cimű alkotásai a legszembetűnőbbek. Gyönyörűek és sokaságukkal első pillanatra feltűnnek Németh Bélának és Novák Irénnek a nagy képek galériái közé ékelt miniatűr képei is.

lenét. Hallani vélte az akkor elhangzott szeretetteljes szavakat s erőt véve nagy megindult- ságán, a csöndes szoba ajtaját halkan fölnyitotta.

Ott állott ismét előtte, lesütött szemekkel, pírban égő arccal, melyen aláfolytak bánatának s megszégyenülésének forró könyei.

Ott állott szótlanul, két kezét’hullámzó keblére szorítva, küzdve a nehéz zokogás ellen, mely feltörni készült viharzó szívéből. E hangtalan, néma fájdalom legékesebben szóló vallomása volt mély bánatának, s a jóságos, komoly szerzetesnő szeretettel tárta ki feléje karjait:

— Szegény, szegény gyermekem! Ugy-e, nagyon csalódott s a csalódás keserűsége ismét visszahozta közénk?

Odalépett hozzá, két kezét gyöngéden le- fejté kebléről; a bájos, aranyfürtös fejecskét odavonta szívére s midőn az ott pihent azon a szeretettel, jósággal dobogó szíven, a visz- szafojtott, nagy, nehéz zokogás előtört meggyötört, szomorú leikéből.

— Visszajöttem, ha ismét visszafogadnak, — rebegte révedezve, hogy halkan, lassan el- csöndesedett a zokogása permetező sírássá, — vétettem, nagyot tévedtem, de botlásomért meg is szenvedtem, meg is bűnhődtem nagyon.

— Ó, rút, sivár az élet, — tört fel a keserű kiáltás ajkairól, — s én azért a hitvány kietlenségért hagytam el a tisztaság és béke csöndes szigetét! Ezért a dühösen csapkodó, iszapos hullámokkal ellepő tengerért cseréltem föl zajtalan, üdvös magányomat, — ezért hoztam a végtelen áldozatot, — megérdemelte-e egy csöppnyi, hazug boldogság ezt a vissza- szerezhetetlen nagy árt?!Soror Immaculata kétszer halt meg sötét, szomorú halállal: hogy elhagyta az üdvösség e kedves házát, s hogy összezúzott szívvel látta rombadűlni minden reményét, minden boldogságát, melyben üdvösségét vélte találni!

— De, édes gyermekem, csillapuljon, — csöndesíté szelíd szóval a főnöknő a szenvedélyes szóáradatot. Ha fáj önnek a visszaemlékezés, ne szakítsa föl egyetlen szóval se a fájó sebeket, én nem kérdezek öntől semmit, de helye ma is készen várja önt, melyet újból betölthet.

— Fáj-e a visszaemlékezés?! Fáj! Mond- hatatlan, égő, csillapíthatatlan sajgással, de nem hallgatok, ez legyen a vezeklés, föltárom, anyám ön előtt szívemet, hogy lássa teljes egészében nagy tévedésemet, tapasztalatlanságom jóvátehetetlen botorságát, — jót véltem tenni, s a legnagyobb rosszat cselekedtem!

t— Egyedül állok, mint a megtépett fa, melynek díszét villám zúzta tönkre, mindaz, mit kívül hagytam e hajlék falain: két néma, csöndes sírhely. A férfi, kinek üdvösségéért föláldoztam lelkem szeplőtlen tisztaságát s a gyermek, a földreszállt angyal, kinek én adtam életet, egymás mellett szenderegnek hideg halottas ágyukban.

— Meghaltak mindketten; az Ür elvette tőlem őket, mert halandót jobban szerettem, mint őt, de előbb megmutatta, hogy milyen gyarló, esendő a teremtmény, s milyen irgalmas, nagy, hatalmas ő! Amilyen boldognak, tökéletesnek éreztem magamat, hogy vele együtt elhagytam e házat, s fölékesített, fényes kastélyába bevezetett, mint örömben-bánatban megosztozó hitvesét, ki imájával egész életén át mellette áll, hogy a rossztól megőrizze, s a jóban megtartsa lelkét, éppen olyan nyomorult, szánandó lettem, hogy a múló évek suhanásá- val látnom kellett, milyen kicsi, elenyésző helyet töltök be lelkében, napról-napra. Én, akit egykor őrzőangyalának nevezett, mindjobban eltörpültem szemében; nem tudtam teljesen hozzá alkalmazkodni s az én megőrzött komolyságom, tartózkodásom rideg válaszfalat vont az ő szíve előtt. Kölcsönösen mást vártunk egymástól; ő is mást remélt bennem, s én is mást véltem találni ő benne. — Elfeledtük mindketten, hogy két, teljesen ellentétes világban találtunk egymásra. Ő szerette a zajt, a fényt, a tömeget maga körül, víg lármájával, én megőriztem szívemben a zárda csöndes, imád- ságos magányát. S hogy megszületett az édes, kicsi angyal, még jobban szerettem magányos szobám megnyugtató csöndjét.

Minden örömem, boldogságom az a kicsi, ingó bölcső volt, melyben egy világ, egy szu- nyadozó élet szendergett. Övé akartam lenni teljesen, Istennek nevelni, hogy kedves legyen Előtte és a jó emberek előtt, hogy fölneveked- ve nagy legyen, nemes és szent eszmékért he- vülő és küzdő, — eltévesztett életem minden reménységét, minden boldogságát belé helyeztem. Férjem teljesen magamra hagyott. Őt a vadászat, fényes lakomák, a társaság teljesen lekötötte és kielégítette; ott találkozott azokkal, kik a vidámságot előbbre helyezték minden komolyságnál, kiknek éppen olyan könnyű és örökös napsugárban tündöklő volt az élet, mint ahogyan ő szerette.