Eger - hetente kétszer, 1914
1914-03-07 / 19. szám
2 EGER. í 19. S9[, ’ 1914 március 7. jogú lett a vallásfelekezetekkel, de csak a törvény betűjében, mert ahhoz, hogy velők egyenjogú legyen, hiányzott a leglényegesebb előfeltétel, az tudniillik, hogy úgy, miüt a hitfelekezetek, az egyház is rendelkezhessen az élethez nélkülözhetetlen szervekkel: az alapokkal és iskolákkal.'» Az 1848-as nagy reformtörvényhozás — tagadhatatlan — magán viseli az elsietettség bélyegét. Senkit sem lehet érte vádolni. Nagy fordulatok küszöbén, az alkotás lázában, nem is lehetett másképen. Az idők szekerét nem lehetett megállítani. Nem is akarta senki. A papság önként lemond a papi tizedről, a nemesség földesúri jogainak ellenértékéül megelégszik egy elvi, papirosnyilatkozattal. A felekezetek egyenjogúsít- tatnak, sőt kimondja a törvény, hogy minden iskolai és egyházi szükségleteik közálladalmi költségen fognak fedeztetni. Szinte megszédül az ember, ha elgondolja, hogy mindezen reformok, melyeknek egyike is — normális időkben — évek, sőt évtizedek küzdelmeinek és vitáinak, elvi és egyéb harcainak eredménye, egy felbuzdulásra, szinte egyetlen gesztussal lettek az életbe átültetve. Azaz, csak lettek volna. Hisz’ tudott dolog, hogy a 48-as reformalkotások egy részét nem appro- bálta az élet, a gyakorlat. Ez történt a fent említett és sokat vitatott azon elvi kijelentéssel is, melyre némelyek, mint a saecularisatio alap- gondolatára, kiinduló pontjára hivatkoznak. Pedig hogy a 48-as törvény- hozásnak nem ez volt a szándéka, hogy az intentio legis nem a saecularisatio volt, jóhiszemű ember ma már nem vonja kétségbe. Mindenkinek hozott valami jót a 48-as reformtörvényhozás, csak éppen a katolicizmustól vett el olyasmit — amit nem is akart elvenni. Elvette — pro futuro — a katolikus egyház önrendelkezési jogát. Egyenlővé tette a többi bevett vallásfelekezetekkel, — egy kijelentéssel, melynek tartalmat nem adott. A katolikus vallás megszűnt államvallás lenni, de amit igy elvesztett, annak kárpótlásáúl nem kapott semmit. Nem kapott azóta sem. 65 óv óta. Ez a 65 év azonban nem múlt el tétlenül. A katolikus vezérférfiak hamar átlátják, hogy mi sem sürgősebb feladat, mint biztosítani az egyház azon szabadságát, hogy ügyeit önállóan intézhesse. Intézményesen, törvényi utón kivánták praecipirozni az állam és egyház viszonyát. Szűkíteni óhajtották azt a széleskörű pozitív hatáskört, melyet az állam s ennek nevében az államfő gyakorol. Nem perhorreskálták azonban, hogy a pozitív jogkörnek az egyházra leendő átruházásával, fennmaradjon a negatív tartalmú legfőbb felügyeleti jog, a ius supremae inspectionis. Az 1870-ben és 1897-ben összehívott szervező kongresszusok kifejtették, részletezték az egyház álláspontját az autonómia kérdésében. Nem tartozik cikkünk keretébe, hogy az autonómia ügyének 65 éves történetét ismertessük. Legyen elég annyi, hogy a kiegyezés óta nem volt kultuszminiszter, kinek programmjában ne szerepelt volna a katolikus autonómia. A legutóbbi időkben már kész tör- | vénytervezetekről beszéltek. r Es mindezek dacára? Ma is oly kérdés az autonómia, melyet «siker nélkül befutott nagy útjáról előbb kiindulási pontjához kell visszavezetni.» Azaz — ma már talán valamivel túl van a kiindulási ponton . . . Mintha rövid idő alatt akarnók pótolni azt, ami évtizedeken át nem sikerült, sőt irányadó tényezők véleménye szerint, az autonómia ügye döntő fordulat előtt áll. Fentebb már utaltunk azon tényezőkre, melyekben mi a döntő fordulat előidézőit látjuk. Álljon itt erre vonatkozóan a miniszterelnöknek február 20-án, a kép- viselőházban tett deklarációja: ... «A gyulafehérvári és fogarasi görög katolikus egyháztartományok autonómiájának kérdése a római katolikusok autonómiájával együtt lesz megoldandó .,. Arról, hogy külön szereztessék az ő autonómiájuk, nem lehet szó. Elő kell e kérdést venni akkor, mikor a magyar katolikus autonómia kérdése általában megoldatik ...» Pozitív formában megtudjuk a miniszterelnök nyilatkozataiból azt, amit már régóta rebesgetnek, hogy a román (román nemzetiségű) görög katolikusok egyes rétegei külön autonómiát sürgetnek a saját részükre, megelőzve az általános autonomikus berendezkedést. Quotaszerű felosztását kívánják a vallás és tanulmányi alapnak. Nem kutatjuk ez alkalommal bővebben e kívánság hátterét. Első tekintetre nyilvánvaló, hogy nemzetiségi aspirációk húzódnak meg az autonómia leple alatt. Az iránt sem lehet véleményeltérés, hogy a magyar katolikusságnak nyíltan és egyórtelmű- J lég szembe kell szállani a törekvé sse j mely a politikai partikularizmust oly A lengyelek jellemvonásai és történeti szerepe az újkorban. Irta és az egri állami főreálískola ismeretterjesztő előadásai során felolvasta: Janák Viktor dr. (Folytatás és vége.) Fényes követség vitte hírül Henriknek lengyel királlyá való választását Párisba. A követséget nagy ünnepélyek között fogadják. Medici Katalin, a király anyja, estélyt rendez. De Thou szerint: »Oly bált adott, aminőt csak mi tudunk rendezni« s hozzáteszi, »jobb szeretném, ha ezt hadseregünkről mondhatnám.« A követek teljesítik ezután Henrik egy óhaját, Montluc ugyanis megígérte ura nevében, hogy elveszi megválasztása esetén az 50 éves Anna hercegnőt, az utolsó Jagelló nőtestvérét. Ezt tartotta a 22 éves, életerőtől duzzadó Henrik a legszigorúbb feltételnek. Ügy segítenek a dolgon, hogy semmisnek veszik az ígéretet, mert előzőleg nem kérték az 50 éves hercegnő beleegyezését. Henrik ezután aláírja a hatalmát korlátozó törvényeket s utána lakomára hívja a küldöttséget. A franciáknak feltűnik, hogy a lakoma alatt a lengyel urak egyen- kint ittak a király egészségére. Henrik útja Lengyelországon át valóságos diadalmenet volt. Minden város előtt nagy tömegek fogadták pompás ruházatban s fegyverzetben. Mindenütt üdvrivalgás vette körül. Henrik valósággal el volt ragadtatva a neki szokatlan zene-bonában. Rövid lengyelországi tartózkodása alatt a koronát mint terhet viselte. Saját szavai szerint: »Inkább lennék rab Franciaországban, mint király a lengyelek honában.« Rettenetes neki a hideg vidék s az előtte idegen szokások. Egyetlen élvezete a levelezés. Néha 40—50-et ír napjában haza Franciaországba. Különösen Condé hercegnőt tünteti ki, vérével írja hozzá leveleit. Ez az igazi lovagi szerelem kifejezése. Tűrhetetlennek látszott Henrik előtt a lengyelek kívánsága. jök látni akarják folyton királyukat s láttatni magukat. A tornaünnepélyek egymást érik s utánok a nagy lakomákon szinte rákényszerítik a hozzá nem szokott franciákat az ivásra. Henrik, hogy meneküljön tőlük, sokszor betegnek tette magát. Amire megint a lengyelek zúgolódtak, támadták a királyt, hogy palotája belső termeiben kíséretével tivornyázik. Henrik szenvedélyes táncos volt, természetesen a páros táncot kedvelte, mely Franciaországban széliében el volt terjedve. Már ez időben legjobb táncos a francia. A lengyeleknél, mint primitívebb népnél, ekkor még csak szólótáncok voltak. A páros táncot lenézték, erkölcstelennek tartották. Hisz még nálunk is nem is oly sok ideje, Mátyási József, különben harmadrangú író, így dicséri a valzert, melyet volzerisnek nevez: »Ördög a volzerist legjobban szerette, mivelhogy e táncot ő maga szerzette.« Henrik tűrhetetlen helyzete s tekintélyének sűlyedése egy tornajátékon tűnt ki teljesen. Itt Zborovszky Sámuel, egy nagytekintélyű lengyel nemes, 200 lovassal jelen meg. A király páholya előtt letüzi zászlós lándzsáját. S kihirdetted, hogy szál kardra hí ki mindenkit, ki el akarja venni földbe tűzött lándzsáját. Senki sem1 fogadta el a kihívást. Végre naplemente előtt egy horvát katona, Tencsinszky vojnisai várnagy embere fölveszi a lándzsát. Holnap elvárja viadalra Zbórovszkyt. Ez lealacsonyítva érzi magát, hogy Tencsinszky szolgájával vívjon meg. Ő a maga részéről urát provokáltatja és a horváttal egyik alantasát engedi megvívni. Tencsinszky védekezik a kihívás ellen, de hiába. Másnap újra kihívja Zborovszky, erre becsületből elfogadja. Először a horvát s Zborovszky embere vívnak, a horvát fölényben van, mire Zborovszky buzogányával neki akar menni. Erre a szabálytalanságra a király jeladással megszünteti a tornát. A vár kapujánál találkozik Zborovszky és Tencsinszky kísérete. Zborovszky ellenfelét durván linzuntálja, erre egymásnak esnek. Vapovszky, egy nagy tiszteletben álló nemes, veti magát közbe, de Zborovszky főbe vágja s most már általános lesz a verekedés. Zborovszky emberei Tencsinszkyére lőttek. Mindez Henrik jelenlétében történt. Vapovszky pár nap múlva sebeibe belehalt. Özvegye nagy jelenetet inscenál. Kézen fogja kisfiát, előkelő dámák veszik körül s mindnyájan talpig feketében kisérik Vapovszky holttestét a király elé s bosszút kérnek. A király
