Eger - hetente kétszer, 1914

1914-02-25 / 16. szám

2

1914 február 25.

EGEK. (16 sz.t

nemzetiségi törvény végrehajthatatlanságát, hogy okfejtése megtámadhatat- lan. Mindnyájan érezzük, hogy szavaiban nem a jogászmesterember, hanem a nemzet géniuszától megihletett teremtő jogász beszél:

„Az 1868,-ki törvények az alkotmányos szabadságát visszanyert magyar nemzet emelkedett hangulatának ideálisztikus megnyilatkozásai voltak. Az 1868.-ki törvényeket meghozta a magyar nemzet abban a hitben, hogy a testvériségnek ez a majdnem önfeledt megnyilatkozása hasonló visszhangra fog találni; hogy ez ország nem magyar ajkú polgárai hálás örömmel fogják e törvényes alapot megragadni; hogy el lesz temetve minden félreértés, minden gyülölség; el lesz temetve a magyar állam territoriális egysége és a magyar nemzet politikai egysége ellen irányuló minden támadás. Az eredmény keserű csalódás volt. — Ezt a törvényt becsmérelték, zsarnoki törvénynek szidták. Azzal szemben a legmesszebbmenő izgatás és agitáció terére léptek az ország nem magyar ajkú polgárai közül számosán. Megindult az agitáció benn az országban, megindult a nemzet be- feketitése mindenütt. Hát lehetett volna-e azokat a rendelkezéseket életbeléptetni öngyilkosság nélkül a magyar nemzetnek, amelyeket szerető testvérekre akart alkalmazni és nem ádáz ellenségekre ?“

Bizony nem lehetett! Cessante ra- tione legis cessat lex ipsa. Ha megszűnik a törvény oka és alapja, nem érvényesülhet az ezekre épített törvény sem. Ezért nem lépett életbe a nemzetiségi törvény eddig, s egy félszázad eltelte után, változott viszonyok között, nem is léphet életbe többé. Tisza nem egy létező törvény végrehajtását tagadta

meg, hanem egy halvaszületett törvénynek, egy okafogyott törvénynek, egy — a nemzet jogalkotó gyakorlata által beszárított és eltörölt — törvénynek a végrehajtását.

És ebből nagy tanulságot meríthetnek más anyanyelvű honfitársaink. Kiérezhetik ebből az általuk eddig követett politikának a végzetes helytelenségét, és megpillanthatják azt az egyenes utat, amelyen érdekeiket a magyar állam teljes támogatásával legjobban istápolhatják.

Tisza beszédének alapelveit tehát a legnagyobb mértékben helyeseljük. És ennek dacára mégis örvendünk, hogy a megegyezés meghiúsult. Miért? Mert nem bízunk a nemzetiségi vezérekben, nem bízunk komolyságukban, nem bizunk őszinteségükben.

Tegyük fel, hogy az oláhok elfogadták volna Tisza feltételeit, s a megegyezés létre jött volna. A magyar állam megadta volna mindazokat az előnyöket és támogatást, amiket Tisza a jó magyarokká váló nemzetiségeknek kilátásba helyezett. De hát miféle garanciát nyerhettünk volna arra, hogy a mi támogatásunk csakugyan szerető testvéreinket fogja gyarapítani, s nem ádáz ellenségeinket fogja erősíteni?

Ki garantálhatta, hogy az oláh ve- zérférfiak álláspontját és Ígéreteit az oláh közvélemény magáévá teszi? Ki garantálhatta, hogy a régi vezérek helyébe nem lépnek uj vezérek, akik a gyűlölködés fáklyájának lobogtatásával nagyobb eredményre számíthatnak, mint a jobb belátásra tért vezérek csillapító és megnyugtató szavai. Sőt ki garantálhatta, hogy a megegyezést létrehozó oláh vezérek szavuknak állanak?

Sajnos, multjokban nem találjuk

meg a szükséges garanciát. Vájjon nem úgy jártunk volna-e ismét, mint a 68.-ki törvényhozók: emelkedett hangulatunk ideálisztikus megnyilatkozása nem hozott volna-e ránk újabb keserű csalódást és kiábrándulást!?

Tisza engedményei elvi szempontból nem kifogásolhatók. De ez csak negatív irányban megnyugtató. A pozitívum a végrehajtás során tűnik elő.

Attól függ minden, hogy egyrészt valóban teljesednek-e azok a feltételek, amelyekhez Tisza az engedményeit fűzte, és hogy másrészt az engedmények gyakorlati alkalmazása teljesen meg fog-e felelni a helyesen megállapított elvi álláspontnak.

Mert az absztrakt elvek lehetnek helytállók és szépek, de más kérdés, hogy hogyan festenek a gyakorlati megvalósulás stádiumában? Vájjon a konkrét esetekben aprópénzre váltva is megmarad-e a teljes belértékük?

Példának okáért kérdés, hogy mit jelentene a gyakorlatban az Apponyi nagyszabású népoktatási törvényének jóakarattal való kezelése ? Mert határozott véleményünk, hogy e téren nagy hiba volna minden simogató engedékenység és elnéző gyengeség. Apponyi törvényeit az Apponyi szellemeben kell végrehajtani. És nem osztjuk Tiszának azokat a szavait, amelyek Apponyi törvényét nem egészen szerencsés alkotásnak minősítették, amelyet ha most kellene létesíteni, máskép kellene megalkotni.

Mi azt tartjuk, hogy az alkotmányosság visszaállítása óta a nemzeti irányú népoktatás terén egyáltalán nem történt olyasmi, ami Apponyi törvényének jelentőségével vetekedhetne. Ha ez a törvény nem volna benne a törvénykét nemzet alkotmányoosságra és szabadságra törekedett s harcolt az abszolutizmus ellen, szimpathiával, sőt ha kellett, tettel is segítvén egymást. Legfényesebb példája ennek az újabb időben dicső szabadságharcunk több lengyel vezére s vitézei. Végül mindkét nemzet elbukott az abszolutizmus elleni harcában.

Hazánk ugyan szerencsésebb volt, szívósan ragaszkodván ősi alkotmányához, kivívta régi szabadságának egy részét, Lengyelország azonban darabokra szakítva, különböző országok között szétosztva, legnagyobb részében ma is idegen hatalom abszolutizmusa alatt nyög. Ezen mind történeti alapon, mind érzelmileg nemzetünkkel oly szoros összeköttetésben álló nép történetét akarom ismertetni a 16-ik század végén. Főleg a társadalmi viszonyokat s röviden fontos alkotmányváltozását, mely végső eredményében oka volt az ország bukásának. Mikor a 16-ik századvégi társadalmi viszonyokat említem, ez legnagyobb részében Lengyelország fönnállása idejére jellemző, a lengyelség erős konzervativizmusa miatt.

Lengyelország legnagyobb kiterjedése idejében egyike Európa legnagyobb államainak, hisz még első felosztása idejében is 750,000 Km., tehát jóval felülmúlta a mai Magyarország és Ausztria területét. Csak északon és délen voltak természetes határai: a Balti-tenger s a Kárpátok, keleten és nyugaton teljesen nyitott sík területek határolták. Ez egyik lényeges oka volt, hogy függetlenségét s egységét már fekvése sem védte még, nem úgy, mint a Kárpátokkal s Dunával három oldalról határolt hazánkét.

Ez óriási területen a nemesség volt az úr. Lényegében nagyrészt az még ma is nagy- kiterjedésű birtokai miatt a nyomorgó köznéppel szemben.

Minden nemes egyenlőjogú Lengyelországban, ott hercegek, grófok, bárók nem voltak s ha e címeket ritkán el is nyerték, annyi joguk volt, mint a legutolsó bocskóros nemesnek. Büszke ás vojt a lengyel nemes az egyenlőségre. Egy lengyel közmondás szerint: »Nemes ember a maga nemességében olyan, mint a vajda. Mindnyájan egyenlők vagyunk egymással, s mit sem tudunk az uraságokról, olyan nemes, kinek csak egyetlen falva van, épen olyan, mint aki 1000 faluval dicsekedhetik.« A lengyel nemességet többre tartották a császár s királyok által fölajánlott minden méltóságnál, így nyilatkoznak: »Elég nekem a lengyel nemesség!« Ez a büszke felfogás eredményezte később ennek elfajulását, mikor egy nemes többre tartotta nemességét a királyi méltóságnál s ezért nem fogadta el.

Milyen volt e lengyel nemes?

Ha olvassuk az egykorú leírásokat társadalmi életükről, szokásaikról, mintha egy magyar nemesi kúriát látnánk magunk előtt. Ugyanazok a hibák, bűnök, ugyanazok az erények, sőt ugyanazok a ^szórakozások, mulatságok, hogy csak néhányat említsek: vendégeskedés, mértéktelen lakmározás, borivas, lovak szere'tete. Külső megjelenésükről jellemző, amit De Thon francia történetiró mond róluk, midőn kövétség- ben jelennek meg Párisban. »A párisiak csodálkozással szemlélték ezeket a szálas embereket, hosszú szakállukat, gazdagon prémezett ruhájukat, drágakövekkel kirakott görbe kardjaikat, patkós csizmájukat. Egyesek tatár módra leborotválták hajukat, mások hosszú hajat viseltek. Rendkívüli méltóság jellemzi őket s nemesen büszke tartásúak. Műveltségükre jellemző, hogy egy sem akadt közülök, ki latinul ne beszélt volna, többen beszéltek németül és olaszul, egyik-másik oly tisztán beszélt franciául, mintha bölcsője a Szajna s Loire mellett, nem pedig a Visztula s Dnyeper mellett ringott volna. Nagy szégyent hoztak — mondja De Thon — a mi udvaroncainkra, kik ellenségei mindannak, mit csak tudománynak neveznek s a kérdésre csak pirulnak.«

A lengyel mindig szerette a fényűzést s különösen a ruházatban fejtett ki nagy pompát s változatosságot. Majd minden gazdagabb nemes formális udvartartást vezetett s némelyik egy-egy kis hadsereggel jelent meg az ünnepélyeken s udvartartásának fényével sok esetben a királyét is fölülmúlta.

Minthogy minden lengyel nemes harcos, ki, ha arra kerül a sor, vérét ontja hazájáért, békében legkedvencebb szórakozása a vadászat volt, mint amely legjobban illett a vitézi becsülethez s minél veszélyesebb volt, annál inkább kedvét lelte benne. Igen sok alkalom kínálkozott rá, különösen Litvánia rengeteg erdőségei voltak bőven ellátva vaddal. Leginkább a medve- és bölényvadászatot szerette, de különösen a bölényvadászatot kedvelte, míg csak e nemes vad teljesen ki nem pusztult hazájából.