Eger - hetente kétszer, 1914
1914-01-28 / 8. szám
Előfizetési árak: Egész évre __10 korona. F él évre____5 » N egyed évre _ 2 60 » Egyes szára ára 10 fillér. EGER Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a ap szellemi részét illető közlemények =-- intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1914. — 8, szám. XXXVII. ÉVFOLYAM. Szerda, január 28. A nőkérdés éretlen gyümölcse. Eger, 1914. január 27. Külföldi nőorvosok hangos jajszava belesírta a művelt világ fülébe, hogy a beteg emberiség nem pártolja a gyöngéd nem soraiból kikerülő orvosokat s még a beteg nők is inkább bízzák veszélyeztetett egészségüket az erős nemen levő orvosokra. Ami e kérdés egészségügy-politikai részét illeti, azon töprengjenek a szakkörök, szaklapok. Mi, kik legföljebb passzív alanyok lehetünk az orvosi tudományok terén, mi ezt a kérdést szociológiai szemüvegen át nézzük. Az orvosi diploma egyike a legnehezebben megszerezhető okleveleknek. Kézügyesség, friss szellem, állandóan mélyített tudás kell az orvosnak. Nem csuda tehát, ha megnézik: ki lehet orvossá? Ez a szigora elbírálás jut ki a női orvosnövendékeknek is. És, mint a panaszhangok, de még inkább az élet mutatja, az orvosnő nem talál működési talajt. Nem a legkeserűbb tapasztalat-e ez azokra a nagytudású nőkre, akik eltelve tudásvággyal, eltelve az emberiség iránti önzetlen szeretettel, felajánlották tehetségeiket a beteg emberiségnek? És nem kellenek. Érthető azután, hogy az a nőorvos, aki üres rendelőjében egész fiatal életének keserves fáradozását eltemetve és esetleg magát a betevő falattól megfosztva látja, elkeseredetten kérdi: ki a hibás abban, hogy ebbe az irtózatos zsákutcába kerültem! A betegek nem, mert az orvos- választás bizalom-kérdés. Maga a szerencsétlen nőorvos talán? Az sem, mert ő ideális lelkesedésében, fiatal hevével, dolgozni komolyan akaró lélekkel ment neki ennek az életpályának. Akkor hát ki a hibás ! ? Bizony nehéz kérdés. Bajos is reá választ adni. Azonban igen sokat megmagyaráz az, ha nézzük azt a túlzásba vitt társadalmi harcot, amit korunk egyes vak apostola vív a nöemanci- páció cím alatt. Egyenlősítsük a nőket! Legyen a nő versenytársa minden téren a férfinek! Legyen. A nagy verseny meg is kezdődött. Mindenütt könnyítették a lehetőséget, hogy a nő megszerezze a képesítést a kenyérre. Ez a nagy köny- nyítés azután odavitt, hogy a nőemancipáció a társadalom legalsó rétegéig elhatott. Egész egyszerű, tanulatlan emberek szédültek bele s leányaikat nem kézi munkára, dologra, a sokkal gazdaságosabb praktikus kenyérkeresetre nevelték, hanem — kisasszonyoknak. Tanítónők, postás, vasutas kisasszonyok, gépíró hölgyek ezrei lepték el a társadalmat. Leányok, akiknek apja-anyja idehaza tisztes kézi munkával szerezte meg a maga kis igényeit bőségesen kielégítő mindennapit, egy forintoeskáért s ha már nagyobb a szerencse, három koronácskáért dolgoznak reggeltől estig. S e sovány bérből nem csak enni-inni-lakni kell, hanem úri kisasszonyt adni, szép toalettben járni, szellemileg is élni. Mi ez, ha nem a legirtózatosabb nyomor, mi ez az orvos-nők üres rendelő szobáival egyetemben, mint a nőkérdés irtózatos tragikuma!? Nem az egyszerűbb néposztályok leánygyermekeinek tovább tanulását helytelenítik e sorok, hanem azt a beteges tulprodukeiót, ami a női pályán épp’ a miatt mutatkozik, hogy manapság minden kisember — kisasszonnyá képezted a lányát. Tessék csak elmenni bármely városban a külvárosokba! Mindenfelé rátarti kisasszonyokat látunk; egyszerű kézművesek, műveletlen, illetve nem tanult emberek tanuló leányaival találkozunk, kikben határtalan az ambíció, ennek duplája az életküzdelmekbe vetett optimizmus és idővel — ennek sokszoros szorzata lesz a keserves, véres könyeket sajtoló csalódás. Nem tnlzunk, hanem — ismerve e tanult kisasszonyok pokol-nyomorát Az „EGER“ tárcája. Idegenben. Jól a hetedfűn tűi Kerülhetett ide, Szegény Bimbó tehén, A Tisza mentéről, A Mátra tövibe. Mikor erre verték, Vis sza-visszafordúlt; János, a mindenes, Olyan félharaggal Sokszor rá is mordult. Nem tehén-sorban él; Becsűlésből tartják: Ho<ry teje elapadt, A rideg gulyával Járja a hegy alját. A legelője dús, A forrás jó hideg; Mégsem ízlik neki: Nem tudja feledni A lágy, szőke vizet ... Delelője is más: A többi árnyason, ö a tisztás gyöpén Bóbiskál egyedül A perzselő napon. Amint ott kérődzik, Messze, délnek bámul, Mintha gondolkodna Az alföldi szikes, Délibábos tájról. Az öreg mindenes, Ha szerit ejtheti, Vasárnap délután Künn az erdő alján Mindig fölkeresi. Ilyenkor sóskenyér Van a tarsolyába’. Vígan billeg vele, Mintha legény volna S menne mulatságba. A tehén messziről Megérzi s rábődűl; János meg valami Szellőcske-fújta gazt Törülget szemébűl ... Borscdi László. Ebéd az érseknél. Valamelyik vasárnap délelőtt úgy vagy huszonöt tagból álló csoport fordult be az érseki rezidenciába. Minthogy a B a r t o s Károly daliás termete jócskán kimagaslott a csoportból, menten rámondták a járókelők: — Megy a dalárda az érsekhez! Kisült azonban, hogy nem annyira a dalárda volt az, mint inkább a városi képviselő- testület küldöttsége. Megköszönték az érseknek, hogy olyan sokszorosan tapasztalt jóindulattal viseltetik a város iránt. Az érsek meg a rá következő vasárnapra ebédre hívta az egész »dalárdát», azaz a küldöttség minden tagját, a polgármestertől kezdve a basszista Barto- son keresztül a primtenor Bodó Jóska földmíves polgárig. Egy valaki nem is akarta hinni, hogy őt csakugyan meghívta az érsek. Külön megkérdezte a polgármestert, nincs-e valami tréfa a dologban? Aztán ha már huszonötre úgy is terítenek, még más huszonöt terítéknek is akadt helye és gazdája. Egy óra tájon gyülekeztek a vendégek. Rossz nyelvek szerint S c h w a r t z-S étét Sán-
