Eger - hetente kétszer, 1914

1914-07-25 / 59. szám

1914. juliua 25.

EGER. (59. sz.)

3

gyöngyösi huszárezredes, Zichy János gróf, Eger város országgyűlési képviselője, Wekerle Sándor, Náray Szabó Sándor nyug. államtitkár, stb. stb.

Hevesvármegye alispánjához, a vármegyét ért mély gyász alkalmából az összes miniszterek, államtitkárok és több vármegye főispánja részvét iratot intéztek.

A gyászoló özvegyhez és családhoz eddig részvétfeliratokat küldtek: Hevesvármegye

tisztikara, Eger város tanácsa és Gyöngyös város tanácsa.

Itt jelentjük, hogy Gyöngyös város közönsége szerdán gyászközgyülést tartott, amelyen Kemény János polgármester és Makra Géza melegen emlékeztek meg az elhunyt főispánról, aki Gyöngyös városnak díszpolgára volt. A közgyűlés elhatározta, hogy az elhunyt emlékét jegyzőkönyvébe iktatja, az özvegyhez részvétiratot intéz, a temetésen nagy küldöttséggel képviselteti magát és a nagy halott tiszteletére meghuzatják a Szent Bertalan templom harangjait. Az egri ref. hitközség és a két izr. hitközség elöljárói szerdán szintén gyűlést tartottak és elhatározták, hogy részvétiratot intéznek az özvegyhez és a temetésen testületileg részt vesznek.

A temetés.

Csütörtökön délelőtt 11 órakor megszólaltak a harangok és kezdetét vette a nagy halott temetése. A főispáni lak tágas parkja és a Pyrker-utca, ekkorára már szinültig megtelt gyászoló közönséggel. Hevesvár megye törvény- hatósági bizottságának és tisztikarának küldöttségét Majzik Viktor alispán vezette, Gyöngyös város 50 tagú küldöttsége Kemény János polgármester vezetése alatt jelent meg, Eger város képviselőtestülete és tisztikara szintén testületileg vett részt a temetésen, Jankovics Dezső kir. tanácsos, polgármesterrel élén. Sorra következtek ezután a különféle testületek, kultúrintézmények, egyesületek és társaskörök küldöttei. A magyar kormányt Jankovich Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte, Borsodvármegye és Miskolcz város küldöttségét Tarnay Gyula dr. főispán, Jásznagy- kunszolnok vármegye küldöttségét Horthy Szabolcs főispán vezették. Az országgyűlési képviselők közül megjelentek Keglevich Gyula gróf, Maczky Emil és Kállay Tamás. A cs. és

kir. 60. gyalogezred és a m. kir. 10. számú honvéd gyalogezred Egerben állomásozó 2-ik zászlóaljának tisztikarát lovag Léderer Henrik ezredes, ezredparancsnok és Adorján őrnagy, zászlóaljparancsnok vezették. Ott voltak a Nőegyletek is, valamint az összes állami hivatalok főnökeik vezetése alatt.

A temetési szertartást Szmrecsányl Lajos dr. egri érsek, zágonyi Debreczeni János érseki helynök s Bőhm János dr. prépost-kanonok segédletével végezte. Ott voltak még a díszes egyházi kíséretben Csekó Gábor prépostkanonok, Dutkay Pál apát-kanonok, Ridárcsik Imre prépost-kanonok, Ambrus István dr. kanonok, Venczell Ede t. kanonok, Dambrovszky Imre jogakadémiai tanár, Kriston Endre pápai kamarás, érseki titkár és a segédkező papság. A megható egyházi szertartási éneket Eger híres, agg kántora, Budassy János énekelte, mig a szertartás befejeztével a koszorús Egri Dalkör Bognár István szívigható gyászdalát, a: Végső bucsu-t énekelte, Grónay Andor karnagy vezetésével.

Ezután következtek a búcsúbeszédek. Majzik Viktor alispán a következő magas szárnya- lású beszédet mondotta:

Mélyen Tisztelt Gyászoló Közönség! Az, aminek a gondolata is egy féleszteodő óta remegéssel töltötte el lelkeinket, amitől félve- féltünk s aminek be nem következtét néha- néha aggódó szívvel reméltük, mégis bekövetkezett. Vármegyénknek büszkesége, a mi, a „nagy“ jelzővel méltán megtisztelt, hőn szeretett főispánunk örökre itt hagyott bennünket.

Itt hagyta ezt a vármegyét, amelynek egy negyed század óta minden örömében és bujában részese volt, amelynek ügyeit ép oly szeretettel, mint odaadó hűséggel, lelkiismeretességgel és ügybuzgó lankadatlan munkakedvvel látta el.

Mint teljesen idegen jött közénk s ma, mint vármegyénk egyik legnagyobb fiát, hűséges polgárát gyászoljuk. Megnyerte örökre és megingathatlanúl a mi nagy szeretünket, ragaszkodásunkat és tiszteletünket, ügyeinknek, óhajainknak intézését nyugodtan bíztuk az ó kezeire, mert jól tudtuk azt, hogy az ő fényes és magasan kiemelkedő nagy tehetsége, tör- hetlen és akadályt nem ismerő akarat és tett ereje a vármegyének fejlődését, a köz javának megerősítését és a lakosság szellemi és anyagi jólétének megalapozását és biztossá tételét szolgálja.

Azok a magasztos és minden tiszteletre

méltó tulajdonságok, amelyek ót oly naggyá tették és koitársai közűi magasan kiemelték, nem csak e vármegyében, hanem széles e Hazában ismeretesek, mégis talán én, aki közvetlen közelében másfél évtizeden át voltam hűséges munkatársa, vagyok arra a legilletékesebb, hogy az ő nagy erényeiről s mi mérhet- len nagy és pótolhatlan veszteségünkről, a búcsú e szomorú perceiben vármegyém közönsége nevében ünnepélyes tanúbizonyságot tegyek.

Én voltam az, aki előtt a közjóra irányzott tevékenységében nemes lelke annyiszor megnyilatkozott, én, aki a nagy elméjéből fakadó és a közjavát szolgáló tervei- és alkotásainak várát legelőször megismerhettem és én voltam úgyszólván napról-napra egyik meghatott tanúja nagy szívjóságának és midőn személyválogatás nélkül törülte le a bánatosak és szenvedők könnyeit.

De sok aggódó lélek hagyta ei bizalommal, reménységgel és megnyugvással küszöbét s hányán meg hányán foglalják áldólag mindennapi imájukba nagy nevét!

Drága halottunk! Te nem hagyhatsz itt minket, mert ha földi porhüvelyed elköltözik is innen, a Te nagy neved, nemes alakod és jóságos szived itt marad bezárva mindörökre a mi szivünkben s a bérces Mátrától le a kanyargó szőke Tiszáig, palotában és knnyhóban egyaránt a hála, a kegyelet, a tisztelet és szeretet örökké virágzó érzelmei tesznek Téged a mi számunkra elfelejthetetlenné.

Adjon Neked a jóságos Isten csendes nyugodalmat, boldog feltámadást! . . .

Emelkedett szellemű bucsu-beszédeket mondottak még: Keglevich Gyula gróf, aki mint pártelnök a hevesmegyei Nemzeti Munkapárt nevében búcsúztatta a nagy halottat, és Kemény János gyöngyösi polgármester, aki Kállay Zoltán dr. főispántól, mint Gyöngyös város díszpolgárától vett búcsút.

Ezután megindult a gyászmenet. A vármegyei tisztviselők vállaikra vették a nehéz érckoporsót és kivitték a Fürdő-utcai kapunál várakozó gyászkocsihoz, mely előtt két másik, koszorúkkal megrakott gyászkocsi állott.

A hosszú gyászmenet a cs. és kir. katonai zenekar gyászindulói mellett lassan vonult a végtisztességre egybesereglett közönség tömör sorfalai között a Pyrker és Káptalan útcákon át a főszékesegyház sírboltja elé, ahol még egyszer beszentelték nagy halottunkat és azután levitték a kriptába, ahol addig is, mig a család sírboltja elkészül Egerben, ideiglenesen nyugodni fog . . .

mellettem haladó uj ismerőssel beszélgetve, rövidesen rájöttem, hogy nemcsak csinos gyerek, de kedves fiú is.

— A séták napról-napra megismétlődtek. 0 egyre kedvesebb lett és én napról-napra nehezebben vártam a séták idejét.

— De egyszer mindennek vége szakadt. A mi idillünknek is vége lett. Eljött az utolsó este és mi szomorúan járkáltunk a város alatt levő tó partján. Nem igen beszéltünk. Hallgattunk. Ittuk a csendet. Néha szomorúan egymásra néztünk és még szomorúbban sóhajtoztunk.

Egyszer csak meglepődve álltunk meg. Hirtelen, mintha karmesteri pálca után mennének, elkezdtek kuruttyolni a békák.

Egy darabig egymás mellett álltunk és hallgattunk. Géza hirtelen megfogta a kezem és beszélni kezdett.

— Édes kis Fifikém! Én holnap elutazom ... Kérem, ne felejtsen el... Én szeretni fogom magát mindig. írjon néha; majd én is írni fogok. És öt év múlva .. . igen ... öt év múlva, mikor már kész orvos leszek, eljövök magáért ide, egészen ide, a tópartra, erre a helyre. Itt fogunk találkozni s amint akkor a békák kuruttyolni fognak, maga akkor már az én kis menyasszonyom lesz... Jó lesz,

édesem ? — szólt és bátortalanul szívére vonta a kezem.

— És maga mit szólt erre? — kérdezte érdeklődéssel a férfi.

— Megszorítottam a kezét — folytatta a leány — és megígértem neki, hogy várni fogok reá.

— Aztán még járkáltunk, a békák fújták a maguk szimfóniáját; majd elváltunk. Előbb azonban Géza megcsókolt.

— Pestről gyakran írt a szegény fiú, én is válaszolgattam neki. Nagyon szép tervei voltak a jövőt illetően és — mint írta — éjjel-nappal folytonosan tanult. Figyelmeztettem ugyan majd minden levelemben, hogy vigyázzon magára és ne vigye tulságba a dolgot, ö azonban azzal válaszolt, hogy amit tesz: értem cselekszi.

— Telt-mult az idő. A tóhoz gyakran kisétáltam, de csak egyedül. Akadt ugyan fiatalember, aki szívesen elkísért volna, de én mindenkit, aki hozzám közeledett, finoman, de határozottan vissza utasítottam. Szerettem az én kis Gézámat, tudtam, hogy ő is szeret és nem akartam hűtlen lenni hozzá.

— Egyszer csak az én kis Gézám hosszú ideig nem írt semmit. Egy darabig vártam, de hogy a nehezen várt sorok egyre késtek, végre

rászántam magam és írtam neki. Helyette egy barátja válaszolt. Azt írta, hogy Géza nagyon beteg, de talán rövidesen jobban lesz.

— Képzelheti lelki állapotomat. Szerettem volna futni, repülni hozzá, hogy ápoljam, hogy lássam, hogy vigasztaljam; de nem lehetett.

— Izgatottan vártam az újabb híreket, mert megkértem Gézának írt levelemben a barátját, hogy értesítsen, ha valami fordulat történik. A bizonytalanság érzete égetett, midőn egy nap megérkezett az értesítés . . . Egy feketeszegélyes papírlap volt... Az állt rajta, hogy Géza meghalt...

A leány elhallgatott. Szomorúan nézett a férfire, ki botjával zavartan játszadozott. Végre megszólalt.

— Szomorú egy történet. Csak az kár, hogy ha annyira szerette, miért nem utazott fel, legalább elbúcsúzhatott volna tőle.

— Ezt én is nagyon fájlalom! De már késő.

— Nos, és mi lett azután ?

— Szomorú voltam nagyon és szomorú lett az életem. A kitűzött időben kimentem a tó pártjára. A hold szépen világított, a levegő balzsamos volt, mint öt évvel azelőtt, a békák is éppen úgy kuruttyoltak, csak éppen én voltam egyedül és akire vártam volna, most hiába vártam . ..