Eger - hetente kétszer, 1914
1914-07-18 / 57. szám
1914. julius 18. EGER. (57. sz.) 3 romjaiból a megmaradt török emlékeket s bővítette a fürdőt még 2 tükörmedencével. Ettől kezdve az egri fürdő országos hirü lett, „gyógyfürdő“ jelleget kap s a betegek messze vidékről sereglenek gyógyulást keresendő. A fürdő legelső — máig nagybecsű — leírását Fejes Michál orvosdoktor adja meg 1839-ben. Bólémén: fürdőtanában még fel van sorolva az „egri érseki fürdő.“ Chyser Kornél későbbi munkájában, sajnos, már azt olvassuk, hogy a fürdők annyira elhanyagolvák, hogy „említésre nem méltók.“ Az újabb munkákban pedig Eger fürdőiről említés sincs téve. Fürdőink tehát nem fejlődtek és nem rendezkedtek be a mindég fokozódó kívánalmakhoz képest, ez okból, ha volt is országos hire a 40-es években, az ma nincs. Reánk vár a feladat a fürdők mai helyzetén változtatni, újjá építeni, modern segédeszközökkel berendezni. A fürdő programm megvalósítása egyébképen is, de a mai nehéz gazdasági és pénzügyi helyzet mellett azonban igen nehéz feladat s bizonyos ideig várakozó álláspontra kell helyezkedni. Hogy a fejlesztés milyen irányban történjék, véleményemet bátor leszek egy más cikk keretében előadni. Dr. Glősz Kálmán. hírek. Eger, 1914. julius 17-ón. Tájékoztató. Július 20, 21. Katonai fSutó állítás Hatvanban. „ 20. Eger város rendkívüli közgyűlése. „ 22. Országos vásár Verpelóten. „ 26. Anna-búcsú az Irgalmas nővéreknél. „ 27. Országos vásár Apezon. Augusztus 2. Országos vásár Tiszanánán. „ 3. Hónapos állatvásár Egerben. „ 3. A hatvani főszolgabíró tárgyalási napja Apeon. „ 3—4. Országos vásár Pásztón. „ 5. Katonai utóállítás Egerben. „ 5. A tiszafüredi főszolgabíró tárgyalási napja Tiszaszőliősön. „ 6—7. Országos vásár Tiszafüreden. „ 9. Buesu a Fájdalma* Temetőben. „ 10. A közigazgatási bizottság ülése. „ 11. Katonai felülvizsgálat Egerben. „ 12. A gyöngyösi főszolgabíró tárgyalási napja Gyöngyöspüspökiben. „ 15. Nagy Boldogasszony ünnepe. „ 15. Az egri főszolgabíró tárgyalási napja Kápolnán. Az utcáról. Szeretek sétálgatni az utcán és közben nézni az embereket. Nagyon érdekes dolog. A múltkoriban a Líceumtól jöttem a piac felé. Hangos dalolás ütötte meg fülemet. Csengő gyermekhang. Öt legényke jött szembe velem. Három lelenc volt közülük, kettő pedig még a lelenceknél is elhagyatottabb, rongyosabb. Nem akarom részletezni, hogy milyen volt a ruhájuk, beesett a szemük és éhségtől elcsigázott az arcuk. Szépnek egyikük sem volt szép. Elég az hozzá, hogy a nyomor rítt le róluk. Ok azonban daloltak, daloltak . . . Szembe velük dohánygyári münkásnők jöttek vígan beszélgetve, kezükben egy kis elemózsiás csomag a délutáni uzsonnára. Ahogy a gyerekek meglátták az asszonyokat, kinyújtották sovány kis kezeiket és így rimánkodtak: — Adjanak már egy kis kenyeret! — Nincs! — volt a válasz. A kis gyerekek, mintha semmi sem történt volna, mentek tovább, összefogódzkodtak és daloltak: — Szép asszonynak kurizálok, kurizálok ... * * I Ugyanakkor történt, közvetlenül a kenyérkérés után. Feltűnt nekem egy intelligens arcú fiatalember. Sohasem láttam azelőtt. Cipője sarka lekopott, ruhája lerongyolódott. Szájában rövid szivar füstölt. Valami diplomás, tanult proletár lehetett. Ment, idegesen, de járásában elegancia volt. Egy ház kapuja előtt eldobta fél szivarját és bement. Nekem a szomszéd házban volt elintézni valóm. Mikor kifelé jöttem a házból, megláttam az én emberemet a kapunyiláson át. Állt, körülnézett az utcán, azután a földön. Azt hitte nem látja senki. Lehajolt és — felvette a félig elszívott szivarját. * A mizeriek felé vitt az utam. Már messziről rapszodikus melódiákat hozott felém a szellő. Bent, az udvaron őrült zenészek játszanak. Csodálatos, szenvedélyes erővel eljátszott magyar nóták. Csupa víg dalok. A hegedűhang összeölelkezett a cimbalom hangjával és járt őrült, fékevesztett, tüzes táncot. Az utcán egész kis közönség hallgatta a hangszerek víg csatáját. Bent pedig húzták szegény zenészek, húzták és szemük talán bambán révedt maguk elé, a földre. Szomorú vigság! * íme egy sétán háromfajta embert láttam. Az egyik fajta, a gyerekek, majd csak később tudják meg, hogy szerencsétlenek; az intelligens proletár most tudja, hogy szerencsétlen; az őrült zenész nem tudja, hogy szerencsétlen. Melyik közülük a legboldogtalanabb ? És miért boldogtalanok ? Talán saját jószántukból ? Nem. A világ, illetőleg a társadalom rendjében hibák vannak. Az emberek közt sok a — nem jó. Csak a napsugár, az áldott napsugár jó mindenkihez. Talán mert az égből jön ? . . . P. A. Hevesvármegye kegyelete. Hevesvármegye törvényhatósági bizottságának a meggyilkolt trónörököspár emlékezetére tartott rendkívüli közgyűléséhez, a kegyelet impozáns megnyilatkozásán kívül, két kedves epilógus is fűződik. Az egyik az, hogy Majzik Viktor alispán a közgyűlést követő napon elment Szmrecsányi Lajos dr. érsekhez és megköszönte neki a vármegye közönsége iránt tanúsított azt az előzékenységet, hogy a közgyűlést megelőzően tartott gyászistentiszteleten személyesen pontifikáit. A másik epilógus egy távirat, amely válaszul érkezett Hevesvármegye közönségének a királyhoz intézett részvéttáviratára. A távirat szövege a következő: Wien, Burg, julius 14. Majzik Viktor alispán urnák ti 0 császári és apostoli királyi Felsége Hevesvármegye közönségének részvétéért, legkegyelmesebben köszönetét nyilvánítani méltóztatik. Kabinet iroda. Egyházmegyei hírek. Farkas Gyula esperes, pétervásárai lelkész plébániai javadalmába való ünnepélyes beiktatásához invesztitúrát nyert. Szmrecsányi Lajos dr. egri érsek Kisze/y Imrét Felnémetre, Melicher Kálmánt Doroghá- zára, Szabó Sándort Nyíradonyba, Füleky Lajost Recskre, Kiss Balázst Jászszentandrásra lelkészekké nevezte ki. A tiszabői plébánia ideiglenes vezetésével Pál Ferenc, a nagybátonyi plébánia vezetésével pedig Dobay Károly bízatott meg. Kiszely Imre helyébe líceumi gond— Azok, édesem. De megsegít a Jézuska, aztán akkor veszek neked aranyos lovacskát. Csengőt kötünk a nyakába, hámot a hátára. Kis kocsit is csináltatok, aztán azon megyünk nagyapához. — Ki hajtja majd a lovat? — kérdezi felvidámodva. — Te, kicsinyem. Sárika pedig felveszi a kis fehér kabátját és hátúira ül. Erre már a kicsi is megszólal. Oda tolakodik kettőnk közé és meg-megbillenti szöszi fejecskéjét. — Én is, én is, ’árika is! Hm! Magamhoz ölelem ezt a drága két kis lelket, megcsókolom az egyiket is, másikat is. Van-e boldogabb ember a világon? Van-e másnak ilyen két gyöngye? Valami összeszorította a szívemet. Agyamban világosság gyűlt. Hiszen nem az enyémek már, elvette őket az Isten, mert nagyon büszke voltam rájuk. Nem az enyémek, csak látogatóba jöttek el, hogy lássam őket egy percre. Szememből kiesett a könny. Sárika rám mutat, kis arca nevet, hangjában is vidámság. — Sír! Apuka — sír! A kis legényem pedig a térdemre mászik, két karjával megöleli a fejem és vígasztal úgy, ahogy csak ő tudott, mikor kis testvérkéjét sirattam. — Édes apám! Az „a“ hangot nyomta meg és olyan lágyan, olyan édes vígasztalóan ejtette ki. — Ne sírj, édes apám . . . Bizony sírtam. Sárika is hozzám mászott. Az én hangomat pedig elfojtotta a zokogás. — Miért mentetek el? Miért hagytatok itt? Hát nem szerettünk benneteket? Nem jó volt itt? Édes kis bogaraim! A két kis arcocskán valami fájdalmas boldogság látszott. Fájdalom is, boldogság is egyszerre. Aztán tudás, melyet szerettem volna onnan leolvasni, de nem tudtam. Józsika szólalt meg: — Sárika hívott el, édes apám, nem akart magában maradni. A kis lányom is bizonyította. De csak azon a nyelven, ahogy beszélni tudott. — ’árika, Szészit! (így hívta.) — Miért hívtad el, aranyom, miért nem hagytad nekünk ? A kis angyalarc elmosolyodott, de nem szólt. Józsika beszélt tovább. — A te apukádat találtuk ott, édes apám, most ő vezetget minket, ő vigyáz ránk. Aztán játszunk ám sokat! — Nem sajnáltátok édes anyátokat ? Nem szerettétek? — Úgy sír értetek. A két kis arcocska elkomolyodott. Egymásra néztek, aztán Sárika leugrott az ölemből. — Gyere, Szészi, anyukáho’! A kezét nyújtotta érte. A Józsika ölelő karja is lefejlett rólam, megfogták egymás kezét és indúltak. — Hát engem meg se csókoltok? Mind a kettő visszaszaladt. Először a kicsi állott elembe. Pacsit adott és úgy tartotta csókra édes ajakát. Azután Józsika jött, de ő már meg is ölelte fölé hajló fejemet. Akkor újra megfogták egymás kezét, úgy, amint máskor szokták, a kis legény kinyitotta az ajtót és előre bocsátotta testvérkéjét. Úgy, ahogy szokta. Az ajtót is becsapta úgy, ahogy szokta. Az én homlokom pedig odakoppant az asztalomhoz. Felkapom a fejem, keresem őket, de nincsennek. A képes könyv sincs a széken, talán azt is elvitték? Átmegyek a másik szobába. Az édes anyjuk álmában mosolyog. Egy pillanatig arra gondolok, hogy felköltöm, elmondom neki. De visszakapom a kezem. Nem, nem költőm föl, most nála vannak. Vagy nem azt mondták? Adamcsek József.
