Eger - hetente kétszer, 1914
1914-01-14 / 4. szám
L 2 EGER. (4. sz.J 1914. január 14. szimbóluma ama hő kívánságunknak, hogy Nagyméltóságod magas misszióját a nagy érdekek képviseletében, jó egészségben s Isten áldásától kisérve, szokott bölcsességével egyházunk és hazánk javára, az évek hosszú során át a legnagyobb sikerrel végezhesse. Isten éltesse Nagyméltóságodat! Érsekünk a dékán szónoki hévvel mondott szavaira, melynek végén Kriston Endre érseki titkár átvette tőle a remekművű fehér tokba zárt díszoklevelet, — a következő nagyjelentőségű beszéddel válaszolt: Tanúi voltak és hallották mélyen tisztelt vendégeim, amint én mély hálával halottam, hogy hazánk első s legrégibb tudományegyeteme nagyérdemű küldöttei által tudtul hozza nekem, hogy a hittudományi kar javaslatára az egyetemi tanács a keresztény kulturmunka megindulásának XVI. százados jubileuma alkalmából több jeles férfiú között, érdemem nélkül, engem is, Felséges Királyunk legfelső engedelmével, a hittudományok diszdoktorává emelt s az erről szóló okmányt nekem kézbesitteti. Midőu a tudományegyetem e legfényesebb jogát ez alkalommal gyakorolta, jelöltjeit a főpapi székeken kereste és találta meg, tudva a történelemből azt, hogy a századokon keresztül, melyek alatt a mi művelődésünk kifejlett, a legjelentősebb s legmesszebbre kiható munkánál, akár mint eszköz, akár mint közreműködő vagy legalább is ösztönző tényező, ott volt mindenkor egy-egy püspök keze, egy-egy püspök szive; s tudva, hogy az egyház követelése szerint az apostolok, az egyházatyák s vértanuk hármas hagyományát: a hitet, a tudományt, a szeretetet a püspöknek kell őriznie. S amidőn Eger város fényes múltú főpásztori székén pihent meg tekintete, jól tudta azt, hogy egyes helyeknek gondviselésszerü pályáját maga a történelem, a századok hagyományai jelölik ki, mely elé gátat vetni csaknem annyi, mint az emberekben és eseményekben érvényre jutó Gondviseléssel összeütközni; viszont annak kedvezni, azt egyengetni, a vezetőket buzdítani, erősíteni: hazafias cselekedet. Ami már a tisztán egyéni szempontot illeti, erre nézve tőlem elég legyen annyi, hogy Az „ÉGER“ tárcája. Levél Palócoméból. Tekintetes Szerkesztő Ur! Mag az mégis kiujságolnyi való, ami ná- lónk, emmi falunkban, a múlt év augusztusától máig megtörtént, vagy inkább meg nem történt. Ahogy tetszik vennyi. Mer’, hogy im’ arrú’ van szó, hogy nálónk ezen időnek alatta egy halott se vöt. Se kicsiny, se nagy. (Mindössze egyszer történt meg, hogy Fónad cimbora János me’szédült, oszt kinyújtotta a lábát a másvilág felé, de hogy nem tanát hirte- lennyében fődet, hát visszarántotta, osztég talpra állt megest.) Nem halónk bizony mink, nem halónk. Pegy jócskán vágyónk hálá Istennek. Mindössze véve a gyermekeket is, vagy ezerhétszázan. És még se halónk. Nem bijon. Neón azé’, mert talán nem keltenénk az halálnak, hanem inkább táng azé’, mer’ hogy im’ nem fog rajtónk a baj. Ödzött a palóc, uram! Éles levegő búg itt belé a tüzes szerelmi csókba és hozzá szokik a gyerek a hideghö’ mág az anyja mé-, hiben. Emmi asszonyaink nem bújnak el a hiimmár negyven éves hivatalos életem nem volt úgy berendezve, hogy kifelé figyelmet és érdeklődést keltsen s elismerést, vagy épppn kitüntetést gyümölcsözzön. A nagy megtiszteltetés és kitüntetés, melyben részesülök, szerintem nem is jutalom, de ösztön; nem elismerés a múltra, de uj feladat a jövőre: kötelesség a magyar tudományosság előlialadásának s munkásai javának előmozdítására, mely kötelességet, bármily kevés legyen már az időm, nagy készséggel vállalom; vállalom annyival inkább, mert erre érseki székem gazdag hagyományai, nagy elődök dicső példája különben is int és sarkal, kik között egy sem volt, aki ezt a kötelességet át nem érezte s ne gyakorolta volna, de voltak, kik érdemet érdemre halmoztak s a magyar tudományosságot egész korszakokra kihatólag gazdagították. Nem is felejtheti a nemzet bűn nélkül Kisdy Benedeket, aki egymaga, mint a nagy Pázmány tanítványa, az ő példájára, egyetemet létesítetett; nem gróf Eszterházy Károlyt, aki az egyetem számára ma is csodált fényes palotát emelt s azt gazdagon fölszerelte. Kedvezőtlen idők és viszonyok az előbbit virágzásában fojtották el, az utóbbit kifejlődni nem engedték, a szellem mégis, mely nagy tettekre lelkesít, él, alkot, áldoz ma is, bármily küzdelmet kelljen is időszakonkint megvívnia, mint azt diadalmasan megvívta közvetetten nagy elődöm, Samassa bibornok, azzal a hatalmas áramlattal, mely felső iskolánkat megcsonkítani s a jogakadémiát eltörölni akarta. A nagy elődök nyomain haladva, hűséges osztályosommal, a főkáptalanual, saját erőukből fogjuk fenntartani és tökéletesíteni intézményeinket, az ismételten megtámadott jogi főiskolát, amelyet önmagunk tartunk fenn és önmagunk fogunk megvédeni az ellenséges áramlatoktól. Mást nem tehetünk; ez kötelességünk a hazai közművelődés, a tradíciókban gazdag érseki egyházmegye és e város érdekében, amelyet nem tenni az elődeinktől ránk maradt hagyományok elleni bűn volna, ezt pedig elkövetni képesek nem vagyunk. Mint a magyar közművelődés szerény eszköze, fogadom, fogyhatlan nagy hálával a részemre hozott kitüntetést Méltóságtok kezeidegtő’ akkor sem, ha mosnak. A jég alá bujt patak vizét felkeresik és mezítláb sujkolnak a letnagyobb zimankóban is. Igaz is osztég, hogy nálónk sok a kösz- vényes, romlott lábú asszony, de csizmában, cipőben, papucsban nem állt még köztőnk mosás idején senki a patak jegén. Aki így mosna, az me’halna a szeegyentől, mert agyonra csúfolnák. Az újszülött gyermeket hidegvízzel öntik le és ettű’ fogva megkezdődik a hideghöz való j szoktatás. A pólyásgyérmékét is úgy tartja oda- künn tere-lere közben az anyja, hogy a nyakába húzza a dunyhát, a meztelen hagyott kis lábát meg kikékíti a hideg. A hó tetején mezítlábosan jár fele-osko- lás gyerek. Hiába szidgya, korholja őket a tanító: oda se néznek, fel se veszik. Egy darabig köhögnek, cihognak, de azután megúnják azt is és abba hagyják. A lyányok, menyecskék ingvállban járnak csikorgó hidegben is. A hidegtől kicsipett, kipirosodott, gömbölyű karok rejtegetik a forró, édes ölelést! A legénység is kitartja magát a hidegben s kigombolt lajbival jár még a téli szeelvel szembe is. Minyő legeeny vóna mág az la, aki behúzódna a keményebb idő elöl? Rá se néznének a lyányok. így osztég megedződünk. bői. E díszes okirat sohasem kerül el szemeim elől; élénken fogja tartani hálámat s folyton a hozzá fűződő kötelességet. Ezután a díszlakomára meghívott előkelő társaság az érsek fogadótermeibe vonult. Egy órakor kezdődött az 50 terítékes díszebéd, amely alatt gyalogezredünk zenekara hangversenyezett. Elsőnek főpásztorunk szólalt fel: Megköszönte Éger intelligenciájának azt a szíves fogadást, amelyben az egyetem küldötteit részesítette, amely fogadás bizonyítja, hogy a vendégek nem csupán Éger falai közé, hanem az egri szivekbe is bevonultak. Kifejezte nagy tiszteletét az egyetem iránt, amely a tanszabadság szédületes hatalmával a közjó érdekében élve — s azzal vissza nem élve, — a szellemi javakat hazánkban szerteárasztja s ezzel minden magyar ember tiszteletét és háláját kiérdemli. Köszöntötte különösen azokat a nagy kvalitású kiküldötteket, akiknek működése bizonyság arra, hogy az egyetem ma is nagy alapítójának: Pázmány Péternek szellemében működik, amely szellem az egyetemről ne is távozzék el soha. A házigazda szíves szavaira Dudek János dr. dékán válaszolt: Az egyetem — feladatának megfelelően — hidegen vizsgálja a tényeket, keresi az igazságot. A szeretet melegét tudományos működésükben ők alig érzik, jól esik tehát nekik az a szeretet, amelyet Eger érseke és Eger intelligenciája nekik juttattak, s ezért hálás szívvel mond köszönetét. Majzik Viktor alispán Eger fenkölt lelkű főpásztorát magasztalja, kinek apostoli buzgalmát rövid idővel ezelőtt De van itt még minálónk egyéb is, ami egészségünkre válik: az almás-kútyi víz. Tekintetes uram, tessen eccer elgyünni hozzánk és kóstolja meg ezt a vizet. Valami fá- jintos szörnyen jó ital az. Nem savanyú vagy büdös, mint a parádi csevicei víz, hanem rendes kútyi víz, de olyan, hogy utána csettint az ember nyelve, mint a jóféle bor után. (Ej, de nagy kár, hogy pályinkát is bocsátgatónk le azon az úton, amőre ez a víz lejár.) Kint van a falunk szeelén ez az Almás-kút és tiszta mered forrás a vize. Az egész falu erre az egy kútra jár. A gyermekekhez, a menyecskékhez úgy oda van nyőlve a kossó, hogy e nélkül el se lehetne már képzelnyi ököt. Férfi nem megy a kútra soha. Ha talán pályinkát lehetne mernyi belőle, akkor mink is me’próbákoznánk a kútrajárásval, de így nem nekünk való hévatal. Letinkább a menyecskék járnak a kútra. Háthiszen alkalmatos dolog is ez a pletykálásra. Korán regvei mág tarka az utca, a kútra menőktől. Szinte azonképen este is. Erre az alkalomra mindenkinek megvan a maga őtö- zetyi. A fehérnép olyan, mintha a kút helyett a templomba menne. A kolerás időben be akarták csinátatni a kút tetejét, hogy ne meregethessék bele a kossókat, kupákat, de csak úgy maradt biz az
