Eger - hetente kétszer, 1914
1914-04-25 / 33. szám
1914. április 25. EGER.. (33. sz.) 3 hoz az elsőfokú hatóságokhoz, melyeknek területén a kivándorlás nagyobb mérveket öltött, rendeletét adott ki, hogy gondosan tanulmányozzák azt a kérdést, hogy egyes góc-szerü helyeken nincsennek-e és mily helyi jelentőségű okok, melyek a kivándorlást előidézik, vagy növelik. — Jelentette, hogy e rendeletének eredményét a tanács egyik későbbi illésén fogja előterjeszteni, midőn a kívánt jelentések hozzá beérkeznek. Bemutatta az elnök Vucskits Béla tanácstagnak távolmaradását kimentő levelét, mely kimerítőleg foglalkozik a Tisza vidék kivándorlási mozgalmának jelentőségével, okaival s megakadályozásának eszközeivel. Az elnök és nevezett bizottsági tag által előadottak alapján, részletes és mélyrehatóié eszmecsere folyt a kivándorlás ügyéről, melyben Beniezky György, Keglevich Gyula gr., Dutkay Pál és Májer János tanácstagok vettek részt, kik által felvetett gondolatokat a kivándorlási bizottság a következő határozatában összegezte: 1. Népünk veszedelmes szokása: a korcsmá- zás, melynek nemzetrontó káros következményei szellemi, erkölcsi, egészségi és gazdasági téren általánosan ismeretesek, nem jelentéktelen hatással van a kivándorlásra is. A kivándorlás gondolata rendszerint a korcsma asztal mellett vetődik fel, a szesztől felhevült agy itt érleli meg a gondolatot elhatározássá. Egy fontos ható erő fölött siklanék el a kivándorlási bizottság, ha — midőn a kivándorlás okait kutatja s megoldásának kérdésével foglalkozik — nem lenne szószólója a hatóságok és a társadalom egyaránt hangoztatott kívánalmának: a korcsmák vasárnapi zárvatartására irányuló kérelemnek. Kéri ennélfogva a m. kir. Belügyminiszter urat, hogy ez ügy pénzügyi jelentőségével szemben, figyelmet fordítva annak ethikai, szociális és nemzetgazdasági fontosságára, törvényhozási intézkedést méltóztassék kezdeményezni, a korcsmáknak vasár- és ünnepnapon való zárvatartásáról. 2. A kivándorlás közvetlen okai között találja ugyan a kivándorlási tanács, a kedvezőtlen kereseti viszonyokból s a folyton növekvő közterhek nagyságából származó megélhetési nehézségeket is, e baj azonban, hála gazdálkodási rendszerünk intenzív irányban való fejlődésének, ma már egészében helyi jellegűvé vált, — általános kivándorlási oknak a meggazdagodási vágyat kell deklarálnunk. — A menynyire szükséges azonban az első és helyinek mondott kivándorlási okon segíteni, annyira lehetetlen sőt okszerűtlen volna elnyomni iparkodni a másikat. — Hiszen a jólétre való törekvés, a boldogulás utáni vágy, miket a közfelfogás szerint a gazdagság mind betölt, — általános emberi tulajdonság, a mi mindenkiben önkéntelenül is megfogamzik. Ez ellen küzdeni hiábavalóság. De szükségtelen is, mert e törekvés szervesen össze van kapcsolódva a nemzetek gazdasági fejlődésével is: az egyének va- gyonossága, jóléte adja az országok gazdagságát s hatalmasságát. Nem irtanunk kell tehát e tulajdonságot, hanem helyes mederben tartva, lenyesegetve annak káros oldalhajtásait, hajszál gyökereit: a fényűzést, a könnyű szerrel való szerzést, a könnyen élés vágyát stb. — kielégítését biztosítanunk. Népünk vagyonosodásának alapföltétele a föld; ez a népiélek olthatatlan szeretetének, ragaszkodásának tárgya, az érzések a megtestesítői hazaszeretetének is. A kivándorlás csökkentésének s majdan megszüntetésének is leg- hathatósabb módja az, ha népüuket egyedenként földhöz juttatjuk. Ezt pedig csak egy olyan okos telepítési és birtokpolitikától lehet várni, a mely a nemzeti szempontokon kívül különösen azt a célt tartja szem előtt, hogy földmíves népünk a művelés alá vont területek viszonylata és aránya szerint oszoljon meg s a megoszlás lehetővé tegye az egyénenkinti külön gazdálkodást. Hogy pedig országunk egy másik nagy veszedelmét, az egykét korlátoznunk lehessen, azt találnék kívánatosnak, hogy az állami telepítéseknél figyelembe vétetnék a családi viszony is, s ily telepek földjének kiosztásánál különös kedvezményekben részesírtetnének azok, akiknek legalább három gyermekük van. 3. A mi a földbirtok egyesek kezére való kerülésének módját és formáját illeti, e tekintetben mindinkább közeledünk annak a gondolatnak a helyessége felől való meggyőződésre, hogy sokkal inkább célravezető a tulajdonba bocsájtás helyett, a hosszú lejáratú vagy az örökbérleti rendszer, mert gyakran azt látjuk, hogy kis ember kezére korlátlan rendelkezési joggal került föld, a kelleténél inkább mobil s hogy az ilyen sokszor s aránylag rövid idő alatt a nagybirtoklásra törekvők kezére jut. Még nagyobb veszedelem a közvetítők működésével végzett parcellázás. Ezeknél majdnem minden esetben a közvetítő szerez igen nagy hasznot, a nép pedig rendszerint olyan súlyos feltételű szerződést kényszerül kötni, ami nem hogy boldogulásának lehetne forrása, de egyenes előidézője annak, hogy vándorbotot fogjon a kezébe. — Az lenne a kívánatos tehát, ha a földbirtok a jövőben is annak a sok erénnyel ékeskedő közbirtokos osztálynak a kezén maradna, mely hazánk históriai múltjának a legerősebb tényezője volt, viszont a parasztság e birtokok oly használatához jutna, mely őt e földhöz érzelmi és érdekszálakkal hozzá fűzné, melyet ő és családja a magáénak tarthatna. Ez eszme pedig akként lenne megvalósítható, ha az állam közreműködésével létesülnének hosszú lejáratú, vagy örök haszonbérleti szerződések, midőn mig egyrészt a tulajdonossal szemben az állam vállalna szavatosságot a haszonbérleti összegért, másrészt szintén az állam juttatná a birtok egyes részleteit a nép egye- deinek kezére, s miként ez más hasonló szociális természetű állami akciónál történni szokott, ugyancsak ő szedné be a haszonbérleti összeget, juttatná azt a tulajdonoshoz és gondoskodnék a szerződési feltételek betartásáról. 4. Minthogy pedig a földbirtoknak ezt a földesur és a nép között való megoszlását úgy kivándorlási, valamint általános nemzet- gazdasági szempontból is rendkívül fontosnak találja a kivándorlási bizottság, kéri & magas kormányt: kegyeskedjék odahatni, hogy ezzel a gondolattal a magyar gazda társadalmat magában foglaló Országos Magyar Gazdasági Egyesület is foglalkozzék, s iparkodjék rábírni a nagybirtokosokat arra, hogy minél több földet juttassanak a földmives kisgazdák használatába. 5. A kivándorlás helyi jellegű s időszaki okainak egyike az, hogy a mezőgazdasági munka szünetelésének tartama alatt a nép csak nehezen s akkor is rendszerint csak rövid időn át képes keresethez jutni. E gazdasági bajnak kétségtelenül üdvös és eredményes orvosszere a téli háziipari foglalkoztatás. A háziiparnak különféle nemei vármegyénk területén is meghonosodtak s azokkal népünk nemcsak kellő ügyességgel, de nagy szeretettel is foglalkozik. Van azonban egy körülmény, ami a gondolat teljes ható-erejének érvényesülését gátolja, az, hogy az előállított ipartermékek értékesítése nagy nehézségekbe ütközik. Magok az előállítók sem tudják’ megtalálni az értékesítési piacot, a közvető kereskedelem pedig e téren teljesen hiányzik. E tekintetben tehát az a kérésünk, hogy a magas kormány gondoskodnék a háziipari termékek átvételéről és értékesítéséről, ily eljárás mellett a kész áruért azonnal kapott ellenérték a termelés fokozására is jótékony hatással volna, másrészt a fogyasztó közönség sem volna ráutalva arra, hogy az itthon előállított ily ipartermékekért idegenbe forduljon. A tanácskozási anyag kimeríttetvén, elnöklő alispán az ülést bezárta. Kmf. Jegyzetté: Majzik Viktor Dr. Vass János alispán. vm. Il-od főjegyző. nak elmaradhatatlan dísze a rózsákkal, tulipánokkal, nemesvirágokkal telefestett íálos, megrakva virágdíszes cintányérokkal, kakasos tálakkal, az alsó fogasos része pedig teleaggatva korsókkal. A pitarban van még az ajtó mögött a vizlóca. A konyhában a kemence szája előtt L alakban, de sok helyütt egészen körül alacsony patka húzódik végig a falmentén, ezen van a szabad tűzhely, itt rak tüzet a matyóasszony, melynek füstje a patka fölé boruló tágas kéményen át jut a szabadba. Itt főzik a kasztrolyokban a tercet, göfölyét, kurumpi vagy sifri levest, csombokás haluskát, bordály csiklevest, itt sütik zsírban a térgyen nyújtott herőcét, kóréra csavart kürtöt, de már a kemencében a zsámiskot, görhét, keletien gombát. Az utcára néző házra ad legtöbbet a matyó, olyan is ez, mint egy cifra kápolna, tiszta, rendes, takaros. A bútorok elhelyezése mindenütt egyforma. Az ajtó melletti falnál, a konyha felé eső oldalon áll a nagy búbos kemence, melyet sárral tapasztott vályogpatka fnt körül, ide ül melegedni télidőben az asz- szony népség, a fal melletti sut pedig fekvőhelyül is szolgál. Az utcára és a portára néző két ablak közti szögletben áll a kemény tölgyfából régi módira készült asztal, körülötte két oldalt a falhoz támaszkodva húzódik a cifrára faragott és festett hátú falóca. Az asztallal átellenes sarokban emelkedik a tornyos nyo- szolya, melynek tornyát a hímzett végű fejelek alkotják, elejét pedig a cifrán kivart lepedőfiók (ágyterítő) takarja. A falakat, köröskörül sűrűn egymás mellé aggatva, cifra rámáju aranyos és színes szentképek díszítik, helyet hagyva a sarokban a faszekrényben elhelyezett Mária szobornak, az úgynevezett Mária-háznak, mig alattuk a rózsás, tulipános s egyéb színes virágokkal teli festett tányérok egész légiója sorakozik. Hasonló edényekkel van megrakva az utcai ablakok fölött elhelyezett tálos is. A konyhából jobbra nyiló komra, melyet a család nő tagjai s a gyermekek hálószobául használnak, már jóval zsúfoltabb. Néhol négy-öt nyo- szolya s kisebb-nagyobb tulipános láda, ruhatartó rudak sorakoznak a falak mentén, miket még a bölcső és a gyerekek álló széke egészít ki. Kemence a hálókomrában nincsen. Innen nyílik az éléskomra, melynek egyik fele a zsiroskomra az élelmiszerek részére, másik fele a hombár a gabnaneműek számára. Nagy vonásokban megismerkedvén a tipikus matyóházzal, nem lehet figyelmen kívül hagyni annak, berendezésére nézve úgyszólván legeredetibb részét, az ólnak nevezett istállót. Ez a férfinépség legkedvencebb tartózkodó helye, hogy miért, azt mindjárt megértjük. A magyar ember, mint a szabad természet szülötte, ős időktől fogva igen nagy előszeretettel kultiválja a szabadtüzrakást, nem a meleg, hanem a láng, a tüzfény miatt, melyből olvasni tud s melyben gazdag fantáziája annyi csodás dolgot lát. Mikor az esős őszi napok, majd a hosszú téli esték elérkeznek, a matyó is a fedél alá szorul, de nem a házba, ott az asszonynépségnek van a helye, hanem az istállóba. Itt tanyázik le már csak azért is, mivel a jószágot, mely szerinte több gondot kíván, mint a gyerek, mindig szemmel tarthatja, no meg, ami a legfőbb, itt van a tüzelő, mely az ő birodalma, hol az asszony és gyerek népség nem zavarja munkájában s komoly beszédében. Minden utcában akad egy-két gazda, akinek istállója tágasabb, szava szívesebb s figyelemreméltóbb. Ide azután összegyűlnek a szomszédok, a cimborák s lobogó láng, meg pipafüst mellett elbeszélgetnek a termésről, az őszi-tavaszi munkáról, a község dolgáról, egymás ügyéről-bajáról s a magyarátokról: a politikáról. A vének közt néha-néha jó mesemondók is akadnak, kik a komoly témákat jóízű tréfával, eredeti zamatos humorral fűszerezik bő lére eresztett meséikben, melyek közül jellemzésül előadásom folyamán egyet be is mutatok. (Folytatjuk.)
