Eger - hetente kétszer, 1914
1914-04-15 / 30. szám
2 EGER. (30. sz. 1914. április 15. goztatják, mily nagy kára van az országnak a kivándorlásból. Hát fordítsuk hasznunkra ezt a kárt. Mert lehetne ám ebből igen szép s nagy hasznot biztosítani szegény és sokat tépett magyar hazánknak! . . . Amerikában ugyanis a szegény magyar munkások, az angolnyelvben való járatlanság következtében, a legnehezebb munkát kénytelenek vállalni olyan bérért, amelyért benszülött yankee sohasem dolgozik. így a new-yorki, hobokeni, brooklyni dockokban, hajótatarozó műhelyekben, az uj vasúti pályatesteknél, Pennsylvánia vas- és kőszénbányáiban s a petroleumgyárak- ban ők végzik a legfáradságosabb munkákat. Amellett nem is tanult mesterségük ez a magyar munkásoknak, mert hisz a legtöbb esetben a hazai földmívelő elemből kerülnek ki, egyszerűen azért, mert a mesterember odaát is lehetőleg eddigi foglalkozását űzi! Ámde ha ezek a munkások az Unióban a legkiválóbb munkaadó-társaságoknál dolgozni tudnak, vájjon itthon nem válnának be hasonlói- munkakörben? A magyar állam által szubvencionált fiumei hajóstársaságoknál bombát vető olasz munkást kell-e alkalmaznunk, amikor szín-magyar munkásaink ugyanezt a munkát ugyanennyiért pompásan elvégzik — Amerikában. És milyen szivesen jönne vissza legtöbbje, csak szóba állnának velők és felkarolnák őket. Kell-e nekünk idegen, sokszor magyar-faló bányászokat alkalmaznunk erdélyi bányáinkban ? Szokás-mondás: minden szentnek magafelé hajlik a keze; hát itt is az uj munkások mindig az Amerikából haza hozott magyar bányászokból kerülhetnének ki. majd el a legnagyobb bűnt, ha lelkiismeret- furdalásai miatt kockára teszi most az életét. Hiszen épen az ő ártatlan gyermekei esnének áldozatául annak a bosszúnak, amelyet ő a hatalom cinkosai ellen forral. Ez az elviselhetetlen aggodalom egy idő óta egyre jobban emésztette. Kétségtelen, hogy pártjának szüksége volt reá, de mindenekelőtt saját családjának volt reá szüksége. Hirtelen mély melancholia fogta el és hevesen szorította karjai közé övéit. Azután megint az eszébe jutott a holnaputáni merénylet és minél többet gondolt reá, annál alávalóbbnak találta azt. Elgondolta, hogy ép ily édes gyermekek lehetnek a vasúti kocsiban, mint az övéi; elgondolta, hogy az ő gyermekei is ülhetnek majd más alkalommal olyan vonaton, melyet rémes katasztrófa fenyeget. Úgy átérezte a szülők fájdalmát, mintha a magáé lenne ......... I gen! Meg fogja akadályozni ezt az isten- telenséget! De hogyan? Feljelentse társait? Erre egy pillanatig sem gondolt. Ez ellen lojális karaktere tiltakozott. Névtelen feljelentést juttatni a rendőrség kezébe, annyi lenne, mint veszélybe dönteni barátait; ez képtelenség. Csak egy mód volt arra, hogy a katasztrófát elháEgyszóval az állami üzemek uj beruházásai alkalmával, amikor több munkáskézre van szükség, belőlük kellene a megfelelő foglalkozásúakat kiválogatni! Azt mondhatná valaki, hogy ehhez sok pénz s a politikai hatalomnak támogatása szükséges, amely utóbbiból azonban, a jelen viszonyok közt, az ellenzék nem kér! Ami a pénzkérdést illeti, ezt részben az állam, részben (s főképen) hazafias mágnásaink egyetértve és együttesen könnyűszerrel megoldhatják; a politikai hatalmat s támogatást pedig bizonyára minden hazafias kormány megadja hozzá — kérés nélkül is! Ezt csinálja meg hát a kormánypárt hazafias, gazdag mágnásrcsoportja! Ámde az ellenzéknek is bőven jutna a nemzetmentő munkából! Itt van Erdély, amelyet Tisza állítólag csak nemrég akart eladni. Siessenek ezt megmenteni, áruig — lehet! Erdély kies vidékein nem egy magyar mágnásnak van földbirtoka; s a maga területén igazán azt teheti, amit akar. Minthogy pedig a földmunkásról mindenki tudja, hogy földéhes, az ellenzék tagjai közül különösen az erdélyi birtokosok jól tennék, ha a sok beszéd helyett egyszer már a cselekvés terére lépnének és parcelláznának, telepítenének: Bukovinából, Komániából, Horvátországból, mert nemcsak az ideszakadt véreinkből, hanem még az amerikai hajótöröttekből is akad elég, aki itthon szivesen vállalkozna az édes hazai rög mívelésére! — Lehet itt cselekedni, csak a hazafias szónoklást hagyják már abba, mert ezzel még senki sem mentette meg a hazát. Különben is az eddigi tapasztalat már meggyőzhetett mindenkit arról, hogy rítsa, meg kell győznie a nihilistákat tervük borzalmasságáról. Elhatározta, hogy másnap este kísérletet tesz. — Ettől kezdve sokkal nyugodtabb lett... Másnap Boleski István háromszor kopogtatott egy külvárosi elhagyott ház második emeleti szobájának ajtaján. Egy hang kérdezte: „Mit keres? „Az igazságosságot!“ feleié Boleski. „Mit hoz?“ „Világosságot!“ „Mit óhajt?“ „Igazságosságot!“ „Mit vár?“ „Szabadságot!“ Erre az ajtó felnyílt és István belépett. Két ember volt ott a bomba készítésével foglalkozva, melyet másnap Sobieskoff Wasili- nek kellett a vaspályára helyeznie. A terem hátterében röpiratokkal tele rakott asztal előtt nehány nihilista vitatkozott. Boleski sápadt volt, de arcán nyugodtság és határozottság ült. A szokásos bevezetés után közölte velük jövetele célját. Az emberek csendben hallgatták őt végig, azután felállottak. — Hallgass ide, István; fellépésedet di- cséretreméltó s^entimentalizmus vezette, de mi nemcsak álmodozásra valók vagyunk. Mit törődünk mi az egyénekkel. A cél, melyre törekszünk, csak erőszakkal érhető el! Vájjon a kormány ismerne-e kegyelmet, ha kezei köTisza győzi érvvel-szóval, tessék a küzdelmet más nemesebb térre átterelni, mert e nemes verseny a hazának a sok széthúzás s gyűlölet helyébe a magyarságot erősítő üdvöt fog eredményezni ! Azt hiszem, úgy érzem, hogy az itt megpendített eszmék szempontjából a cselekvésnek végső ideje elérkezett. Nagy urak! teljesítsétek nagy kötelességteiket! —ff. Harc Dobó István emléke körül. — Kit illet a márvány-sírkő? — 5. Hogyan került a Dobó-emlék Egerbe? Olyan kérdés ez, amely egyszerűnek látszik. Valójában azonban — legalább ezidő szerint még, — elintézetlen probléma. Az ismeretes ungi átirat, mely az Ungvár- megyei Közművelődési Egyesület titkárának, Deák Gyulának adataira támaszkodik, így adja elő a dolgot: „. . . A szobor a múlt század elején az egri várkápolnába került, még pedig mint a szatmári egyházmegye jubiláris emlékkönyve 318. lapon feljegyzi s mint a szájhagyomány a község lakói közt ma is emlegeti, titokban, éjnek idején vitték el, a község tiltakozása és ellenzése dacára . .. Kondás György és Csizmár János dobóruszkai lakosok, akik 80 éven túl vannak, határozottan emlékeznek arra, amikor a szobrot Dobórusz- káról elvitték. Ok akkor iskolás gyerekek voltak s még élénk emlékezetükben él, hogy egy nagy székéivel álltak meg a templom előtt s a szobrot a templom falából kiemelve, azt elvitték. Hogy kinek a parancsára történt, azt nem tudják. Ez az eset körülbelül 1836—38 körül történt. Hogy a szatmári püspök adott-e engedélyt az akkori dobóruszkai plébánosnak, Ha- raszthy Pálnak, a szobor átadására, levéltári adattal nem rendelkezik a parochia. Tény azonban, hogy a szobrot Pyrker László egri érsek vitette el . . . Igen valószínű az a föltevés, hogy néki esetleg Hám János szatmári püspök engedte meg a szobor elvitelét. Hám János ugyanis hevesmegyei, gyöngyösi születésű volt, Egerben végezte a theologiát, ott zé kerülnénk? Ne feledd barátom, hogy a terror a legerősebb fegyverünk. — Ezt megengedem! De azt hiszem, elég sokszor adtam tanúbizonyságát annak, hogy őszinteségemben és adott szavamban ne kételkedhessetek. Most is őszintén kimondom, hogy az a tett, amit terveztek, bűntény! Boleski egyre emelkedettebb hangon beszélt. A tekintete lángolt, egész lényén valami szent harag áradt szét. — Ti nem fogjátok azt megcselekedni — fejezte be szavait. — Mi pedig megtesszük — válaszolák egyhangúan a többiek. — Nos jól van! Ha igy áll a dolog, ti hitványságot fogtok művelni és én nem leszek többé a tiétek! Mindnyájan elsápadtak; egyikük előlépett és Istvánra mutatva igy szólt: — Nem tudom, miféle hirtelen felháborodás fogta el Boleski lelkét. Ezt a fordulatot nem tartom egész természetesnek: ezért tehát az indítványozom, hogy tartsuk őt szemmel a merénylet végrehajtásáig. Az indítványt elfogadták és Boleski Istvánt, minden tiltakozása ellenére bezárták egy terembe. Az éjt szörnyű lidércnyomásoktól gyötörve
