Eger - hetente kétszer, 1914

1914-01-10 / 3. szám

3

1914. január 10

És valljuk meg, a belügyminiszternek ebben igaza van, amiként igaza van abban az okfejtésben is, mely szerint: „az a körülmény, hogy az alapítványi ingatlan fenntartása Egernek nem hajt megfelelő jövedelmet s eladása a város terheit megkönnyíti, egyedül nem szolgálhat indokul az alapítvány rendeltetésének megváltoztatására“. A hadügyminiszter is helyes alapon áll, amidőn, — reámutatva Pyrker érseknek 1846. november 18-án, 1945. szám alatt, a m. kir. főkancellárhoz intézett beadványában foglalt arra az intézkedésére, mellyel a szóban forgó alapítvány ellenőrzésére az Egeiben állomásozó tábornokot, vagyis a mindenkori parancsnokló katonai főtisztet jelölte meg azzal a hozzáadással, hogy az alapítványt céljától elvonni ne engedje, — azt kéri a belügyminisztertől, hogy az alapítványi háznak eladása esetén, egy, az alapítvány rendeltetésének megfelelő és a katonatisztek elszállásolására alkalmas tisztilaknak létesítése iránt történjék gondoskodás. Ámde, szerintünk, ezek az ellenvetések és látszólagos nehézségek a tisztilak eladásának ügyét nem hiúsíthatják meg.

Ugyanis: miért akarjuk eladni a tisztilakot? Nemde azért, hogy a jövedelmeinket szaporíthassuk? Nos hát szaporíthatja a város a jövedelmeit úgy is, hogy a tisztilakot eladja, anélkül, hogy Pyrker érseknek jólelkü alapítványát a katonatisztektől elvonja.

Tessék csak s, íí.sztilakot eladni az Osztrák-Magyar Sánknak, hadd építsen az ott díszes palotát Eger szépségének emelésére és Pénzpiacának megerősítésére. A befolyó vételárból pedig építtessük fel modern, csinos bérházakká azokat a régi, rozoga épületeket, amelyek igy semmit sem jövedelmeznek, fölépítve pedig nemcsak hogy hasznothajtó jövedelem-forrásai lesznek a városnak, hanem a katonatisztek részére, ha reflektálnak reá, kényelmes otthont is biztosíthatunk bennük.

Fölépíthetnénk elsősorban a Vásártéren levő Hadkiegészítő és pótzászlóalj-keret irodaépületét, amelyért a katonai kincstár most évi 1657 korona bért fizet. Micsoda remek bérházat lehetne csinálni azon az óriási telken, amely most értéktelen lik-lukakkal van tele és amely akkor, a mostani katonai irodák elhelyezése mellett, pompás tisztilakul is szolgálhatna.

EGÉR. (3. sz.)

Avagy ott van a főutcán levő Schiek Tamás-féle ház. Muszáj azt eladni ? Nem lehetne abból is, és esetleg még a Káptalan-utcán levő Barkóczy-féle épületből is (amely most évi 2544 K-t jövedelmez) szép, modern bérházakat, tisztilakokat építeni? Vagy az Almagyar-utcán a Böck-féle ház, ha fölépítenék, milyen alkalmas és jövedelmet hajtó bérháza lehetne a városnak! . . .

így forgassuk a mostani tisztilak eladásából befolyó összeget és akkor az örökhagyónak intenciói is épségben maradnak, a tiszti karnak jogai sem csorbulnak meg és a város óhajtása is teljesül, mert közjövedelmei az értékesebb épületei révén föltétlenül emelkednek.

A hét.

A „sötét középkor.“ A karácsonyi cikkek nagy özönéből messze kiválik a Budapesti Hírlap egyik cikke, amelyet a zsidó vallásu Alexander Bernét dr. egyet, tanár irt a kultúráról.

Örömmel kell megállapítanunk, hogy ez a cikk nagyon hozzájárul ama hamis fölfogás megváltoztatásához, amelyet különösen az elka- patott ifjú „tudósok“ szoktak nagy szeretettel terjeszteni a középkorról.

A cikk a kultúrának hat jellemző vonását tárgyalja, köztük a történeti és hierarchikus jelleget.

Erre vonatkozóan a következőket mondja:

„Vannak értékek, melyek csak mások után jelentkezhetnek, mert az egyik lépcsőfokul szolgál a következőnek. Ilyet az egyén fejlődésében is találunk. Mily szomorú volna az a férfikor, melyet nem előzött meg ifjúság s mily tragikus az az ifjúság, melynek virágait nem érleli gyümölccsé a férfikor! Rettenetes látvány az öreges ifjak s az ifjonc aggastyánok ! Az egyéni életből nem adunk oda semmit; mind szükséges, az egyik nélkül nem lehet a másik, és csak az egésznek van értelme. Valami hasonló van az emberiség, a nemzetek történetében. Egy példát mondok. Beszélünk a sötét középkorról: az egyike a legértelmetlenebb frázisoknak. Az szükséges fejlődési foka a történetnek. A középkor föladata volt a keresztény gondolat és érzés alapján a barbár germánokat, magyarokat, szlávokat civilizálni. Ehhez szigorú fegyelme kellett az életnek és gondolkodásnak; kemény iskola jármát kellett

fölrakni a nemzetekre; a jámborság által szelídíteni az erőszakos akarat hevületeit és az értelmet lassan megnövelni önállóságra és alkotó munkára. Ha igy nez^k, bámulva kell néznünk a középkori kultúrát, melynek gyönyörű alkotásai vannak, nagyszerű építészete és szobrászata, fényes költészete (Dante), a tudományos gondolkodásnak is dómjai, szent Ágoston és akvinói szent Tamás, szigorú ta- gozottsága a serdülő társadalomnak és óriási koncepciója az isteni és világi államnak.

Az az értelmetlen frázis akkor keletkezett, mikor egyrészt egy uj és magával eltelt kultúra a maga szemével nézvén a régit, ezt kiemelte a saját korából és mintha a maga korabelije volna, úgy Ítélte meg. Éppen úgy, mintha a férfi visszapillantva gyermekkora emlékeire, vagy maradványaira, restellené, hogy négy éves korában nem volt — huszonnégy éves. Másrészt, hogy a kultúrának régi formái ma- kacsabbul élnek, mint e formák tartalma, mely esetleg már rég átalakult és uj formákat alkot magának.“

. . . Minél ujkoriabbak leszünk, annál igazságosabbakká válunk a középkor iránt.

*

A legénye&yesületek. A „Kát. Legényegyesületek Szövetsége“ most adta ki az 1912. dec. 31-én felvett szövetségi statisztikát.

A Szövetségben lévő egyletek száma 1912- ben 1259 (1910-ben 1221). A rendes tagok 84,021 (1910-ben 79.342). Pártoló tagok 137,041. Az 1908-iki évhez képest ez 77 egyleti, 10,513 rendes, 16,701 pártoló tagsági emelkedést jelent. Az 1259 egylet, országokra tagozva, következő:

Német 944, Ausztria 162, Magyar 80, Svájcz 36, Hollandia 10, Amerika 7 és más külföld 10. A 84,021 rendes tagnak száma igy tagozódik: Német 64,988, Ausztria és Magyar 13,412, Svájc 297, Hollandia és Amerika 318 és más külföldi 500.

Uj tag 1912-ben 21,646 lett felvéve, amelynek 30 százaléka 17—19 éves, 53 százaléka 20—25 éves. Különös gond volt a vándor- és legény-otthonok kérdése.

408 egyletnek háza van és a szövetségi vagyon igy 31 millió márka. Szociális szempontból különösen fontos és jellemző, hogy ez évben az átutazó tagok 95,997 esetben ingyen lakást és 16,510 esetben ingyen napi ellátást kaptak.

gyújtani és egyszersmind silexeket is tudott vagdalni, mert a Thenay vidékéről csakugyan szándékosan vagdalt és égetésnek alávetett si- lexdarabok kerültek elő.« Ez a tüzet használó és silexet vagdaló lény csakis az ember lehetett. Ebből láthatjuk tehát, hogy az ősember csakhamar feltalálta a tüzet.

Hogy a tűz egyike a legfontosabb k u 1 - túrtényezőknek, arra a modern kor embere szintén nem gondol. Ezt csak akkor értené meg, ha hiányoznék és hiányát érezné. Ha például télen nem művészi tökéllyel épített szilárd házban, hanem barlangban kellene laknia, melynek nyilasán a csikorgó hideg szabadon jár be és ki: mily jól esnék akkor neki is a primitív tűzhely.

Ha rövid bepillantást vetünk az ősember házi életébe, csakhamar észrevesszük és csakis e módon érthetjük meg a tűz fontos és nélkülözhetetlen szerepét.

A tűz az ősember háztartásában fontos szerepet játszott. A tűz volt a legjobb segítőtársa. Tűzzel tette ételeit puhává és Ízletessé; a tűznél melegedett, hogy magát a tél zordon- ságában a megdermedéstől megóvja; a tűz világított neki az est és reggel sötét óráiban, különösen a hosszú téli napokon. Később tűzzel égette agyagedényeit és szerszámait, — mint mi a téglát; majd tűzzel olvasztotta az üveget, s végül fémeszközeinek előállításánál is ezt használta. Tűzzel üldözte el a vadállatokat lakóhelyének, a barlangnak, szájától és azzal csalogatott más állatokat, mint pl. a halakat, de tűz által semmisítette meg halottad és tűzzel tisztelte isteneit stb., stb.

Mint szüreten a kis gyermekek passzióznak a rőzse rakásával, úgy rakta az ősember és családja a tűzre az összeszedett fát, de már nem tisztán mulatságból, hanem szomorúan gondolva arra, ha éjjel elalszik a tűz, holnap mily keserves munka árán tudja azt ismét feléleszteni.

A modern kor háziasszonya a kor ízlésének és kényelmének megfelelően sokszor művésziesen épített, csempékkel kirakott takaréktűzhelyen, a legnagyobb kényelemmel készíti az ételeket. A fazékban, fedő alatt, vigan pöfögő vízben rövid idő alatt megfő az ebéd s így nem igen gondol arra, hogy az ősember hogyan főzött. Éppenséggel nem gondol arra: mit és hogyan evett az ember azelőtt, mikor még a tüzet fel nem találta s így főzni sem tudott. M.a a vizet pár perc alatt forraljuk fel, de az ősember agyagból készült primitív edényébe tüzes köveket dobált, amitől lassacskán forrani kezdett a víz, amelyben főzhetett.

A barlang szájánál tüzet gyújtott az ősember és ezáltal riasztotta vissza a tüzet kivétel nélkül kerülő vadállatokat. A tűzhely körül telepedett le a család s ott készítette az ősember szerszámait.

r Reville helyesen látja a tűz-gerjesztésben a civilizáció anyját, Joly pedig nagy munkájában kitünően jegyzi meg, hogy »a tűz felébresztette a társas együttélés iránti hajlandóságot, a családi életet, a családi tűzhely szent szeretetét, ép úgy az ipart, művészetet és a remekműveket, amelyek alkottattak és ma is alkottatnak.« Hisz’ ez egész természetes. Ma már tűz nélkül meg nem élhetünk, de az ősember is, — kinek ugyan igényei sokkal szerényebbek voltak, — csak akkor kezdhetett a kultúra megalapításához, midőn élelemről, ruházatról, de különösen tűzhelyről gondoskodott. Csak akkor kezdte meg remekműveit, a barlangi freskókat, képeket, szobrokat alkotni; annak a fénye volt világító eszköze az első művésznek; csak akkor kezdődött meg a társas élet, a munkafelosztás, az ipar, a kereskedelem.

Talán a.vallási élet első nyomai is a tűz- imádásban gyökereznek? Nem lehetetlen ez a feltevés, mert az ősember a tűzben mindenét, tehát istenét is látta. És ha a Kelet-Indiába bevándorolt parzok még ma is — midőn a tudomány és kultúra az egész világra elterjedt, — elzarándokolnak — az állítólag a világ teremtése óta égő — bakui »nagy tüzek«-hez; vagy ha a galcsák azt tartják, hogy bűn a tüzet eloltani, »mert az embernek tisztátalan lehel le te megszentségtele- níti a lángot, e legtisztábbat a világon«: akkor teljes joggal feltehetjük, hogy az ősember tűzimádó volt.

Az ember felléptekor még tüzet használó más lény nem volt és ma sincs. Ebből követ-