Eger - hetente kétszer, 1913
1913-11-26 / 95. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. _ 10 korona. Fél évre _ ___5 » N egyed évre _ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ='■ intézendőlc. - Kiadőhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizc - tések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 95. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. —.. Szerda, november 26. In hoc signo vinces. — Népmissió Egerben. — A látóhatár alá bukott nap vérvörösre festi a nyugati égbolt alját. Ez a sötétvörös alap, melyre a leveleden fák kopasz gallyai rajzolnak szeszélyes vonalakat, fölfelé narancsszínű, majd világos piros lesz, azután sárgára halványul, mely végre a zeniten észrevétlenül mosódik bele az ég tiszta kékjébe. Ebből az ecsetre méltó háttérből emelkedik ki a főszékesegyház sötét körvonala, hatalmas tömege s a homlokzat ormán egy nagy ragyogó kereszt száz villamos izzóból összeállítva. S a kereszt mintha elszakadt volna a földi alkotástól. Mintha az égen lenne és hívogatná az embereket: In hoc signo vinces! Az emberek ezrei pedig a szélrózsa minden irányából törekszenek a fényes, a ragyogó, a megnyugtató, a fölemelő kereszt alá. Mintha csak éreznék, amit Eger főpásztora hirdet a szorongásig megtelt katedrálisban: szükség, nagy szükség van a hitélet föllendítésére; nagy szükség van a missióra. . . . Hála Istennek, az a nyolc napos missió, mely most folyik városunkban Szmrecsányi Lajos érsek kezdeményezéséből, intézkedéséből és hathatós közreműködése mellett a főtemplomban Az „EGER“ tárcája. 3{uUjon, Uram, a lelkünkre a harmat! (Az Egerben most folyó missió alkalmából.) Jó Istenünk, a lelkünk olyan, Mint egy kiszáradt, fakó sivatag, Melyen a számum, — az élet orkánja, Tarolva, forrón, véges-végig csap, Jó Istenünk, a lelkünk olyan, Mint sivatagi kiszáradt homok; Mosolytalan a telkünknek imája, S szivünk csak félve, betegen dobog. Volt a lelkűnknek sok virága, Tündér-kertekké varázsoltad át, Ha az életnek izzó, piros napja Kiölte bennünk lelked illatát. És most a lelkünk, jó Istenünk, Harmat-szomJáva! Tehozzád kiált; Miként egy sebzett, szegény, beteg koldus, Ki az útszélre koldulni kiállt. és a Minorita atyák templomában, teljes sikerűnek Ígérkezik. És akik aggódtak, hogy a missiós atyák gyéren megtelt padok előtt hirdetik az igét; akik attól féltek, hogy a papok tétlenül ülnek majd a gyóntató székben: örvendetesen csalódtak, mert Eger katolikus népe nem, kor és rangkülönbség nélkül meglepő nagy számban vesz cselekvő részt a hitélet föllendítésére irányuló missióban. A két templom napról-napra úgy reggel, mint a délutáni ajtatosság alkalmával (legtöbbnyire a szorongásig) megtelik hívekkel, kik a megigazulás felé törekszenek. Sőt folyton terjed az áhítat; minden alkalommal szükebbnek bizonyul a két templom. Adja a jó Isten, hogy apostolkodó főpásztorunk munkássága bő termést hozzon és egyetlen elvetett mag se vesszen kárba. * Akinek a lelke még nem fásult el; akit a lélekemelő jelenségek még meg tudnak hatni: az fölemelő gondolatokkal, nagy elhatározásokkal távozott a népmissió szombati megnyitásáról. A legelőkelőbb hölgyek, sőt férfiak állottak, térdeltek majdnem két óra hosszáig kitartással, áthatva valami fensőbb lendülettől, valamely nem mindennapi érzéstől. A főtemplom szentélye, hatalmas főhajója és tágas mellékhajói, a kupola alatti nagy terület zsúfolva volt hívekkel; a Minorita-atyák templomában is minden hely elfoglalva. . . A főszéNálad van az újjászületés, S a feltámadás csodás hajnala; A Te kegyelmed harmatos esője A feltámadók győzelmi dala. * Jó Istenünk, a lelkünk olyan, Mint egy kiszáradt, fakó sivatag, — Hulljon, Uram, a lelkünkre a harmat, És kegyelmedből... új élet fakad. —r—ö. Sic! »Nem sok idő kell ahhoz, hogy Tompát is elfeledjük, aki is elvégre egy beteg lélek s mikor élt is, csak magyar sovinizmusa volt az iránta szimpátiát érzők részéről a dicsérete.« E meglepő kijelentést azok részéről hallottam, akiknek ez kétszeres bűnük volt, mert a tudatlanságot feltételeznem náluk egy percig sem szabad. Tompán szeretettel s ragaszkodással csüggő lelkem kijelentésük beiga- zolását kjvánván, csak azt, de csak azt hangoztatták, hogy nézzek bele allegóriáiba, melyekben a legnagyobb beteg, nézzek bele azon útbaigazítások mellőzésével, amiket szintén el- fogúlt nevelőim annak idejében adtak. Jó! kesegyházban magának Szmrecsányi Lajos dr. érseknek apostoli beszéde ragadja magával a lelkeket, a Minoritáknál pedig Petrovits Gyula apát-plebános lelkes szózata hat a szivekbe. A két-két jezsuita atya átveszi a joghatóságot jelképező stólát főpász^prunk, illetve plébánosunk kezéből. Ezután ezrek ajakáról zendül föl a „Jöjj el, Szentlélek Isten . . . !“ s a katedrális szószékére lép P. Jámbor, a Minoriták templomában pedig P, Fiedler. Hatalmas orgánummal, a szónoki készség és tudás minden eszközével, de különösen a meggyőződés erejével fejtegetik a missiók szükséges voltát, nagy lelki hasznait. ... A lorettói litánia után néma csend pár percig. Csöndes ima van a bűnösök megtéréséért, kiket a behallatszó harangzúgás hí a kereszthez, a megbocsátás örök jelvényéhez. Áldás után énekszóval vonul ki a tömeg, megkönnyebbült lélekkel, minden jóra hajlandó elhatározásokkal. Vasárnap reggel 6 órakor Szmrecsányi Lajos dr. érsek mondott nagymisét a főtemplomban, az esti ájtatosságon pedig a Minoriták templomában vett részt. Megjelent továbbá hétfőn úgy reggel, mint este, valamint jelen volt a ma reggeli ajtatosságon is a főtemplomban, hol ő maga is órákig gyóntatott. A szentbeszédet vasárnap a főtemplomban reggel P. Fiedler, este P. Vargha mondotta, a Minoritáknál pedig P. Müller és illetve P. Fiedler. Hétfőn délután volt az elemi és ismétlő iskolások, valamint az iparostanoncok oktatása, továbbá gyóntatása; ma, kedden délután Vs4 órakor a leányok oktatása és gyóntatása. Mindkét alkalommal igen nagy számban járultak a fiatalok a gyóntatószékhez s megható volt kedden reggel a száz és száz iskolás- gyermek áldozása. A »Madár fiaihoz« című allegóriájában az anyamadár kéri fiókáit, hogy ne hagyják itt az ősi fészket, melyben oly jó volt megpihenni, míg a vihar össze nem tépte s most: ... úgy tennétek, mint az emberek, Itt hagynátok idegent cserélve!? Az a bús anyamadár, az édes haza, amely buzdítja a költőket, a fiókákat, hogy csak énekeljenek, lelkesüljenek az elmúlt, romboló vihar, a szabadságharc után. Ha a jelen örömeiről nem is szólhat a dal, a szent reménynek nem szabad elaludni; adjon lelkesedést a rég-mult. Menjenek vissza annak »lomb s virággal gazdag tájira«, csak énekeljenek, mert a buzdításra, kitartásra nagy szükség van a hazáé r t. Az erdő magas fái között, amelyek összefogva dacolnak a viharokkal szemben, egyedül áll egy terebélyes fa. Ez sok vihart látott már; mutatják a sebhelyek oldalán. A fejszét már gyökerénél is forgatták, de mégis féltek hatalmas termetétől, nehogy súlyával maga alá temesse ellenségeit. Már a holló is elmondotta felette »bús, idétlen jóslatát«: »Hej, keserves, ami rád vár... Pusztulás fog érni ... kár ... kár! Terebélyes nagy fa!«
