Eger - hetente kétszer, 1913
1913-02-15 / 14. szám
‘2 EGER. (14. sz.) 1913. február 15. az ifjú lelkek kötelességérzetének nevelése. És erre korunkban végtelen nagy a szükség! A mai főiskolai nevelés már hozzákezdett szakítani azzal a rendszerrel, mely eddig az egész tanév alatt passzív, hallgató szerepre kárhoztatta a hallgatót s csak a vizsga rövid percei alatt akart meggyőződni tudásáról. Ez pedig lehet sokszor, felületesen, tudásnak hitt brillírozás, vagy pedig tudatlanságnak minősített balszerencse. Egyik eset sem ismérve az igazi, a fogalmi tudásnak. A hallgató ismereteiről az előadó csakis a folytonos elméleti és gyakorlati eszmecserék által nyerhet biztos képet. Ennélfogva a felső oktatás nagy reformjában okvetetlen figyelembe kell venni a szóbeli, valamint az írásbeli formát a hallgatók részéről. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a hallgatók — esetleg az eddigi kollokviumok helyett — hol szabadelőadás, hol pedig értekezés formájában adnak számot a tananyagból elsajátított ismeretekről. A főiskolából kilépő ifjak az életben lépten-nyomon reászorulnak úgy az ékesszólás, mint a toliforgatás mesterségére, főkép a jogász-nemzedék. Erre a két nagy mesterségre eddig nem fektetett súlyt az itt tárgyalt akadémiai oktatás. Pedig hogy erre minő feltétlen szükség van, azt mindenkinek be kell látnia. A jogakadémiák már szűkebb terjedelmüknél fogva is sokkal családiasabb jellegű tanintézetek lévén az egyetemeknél, a tanár és hallgató közötti viszony természetszerűen intimebb. Mig a sok ezer hallgatót oktató egyetemi professzor egy ismeretlen tömegnek prelegál, addig az a jogtanár úgy tanügyi, mint társadalmi téren szoros nexusban van hallgatóival. A viszony egész közvetetlen. Ezt a közvetet- lenséget ugyancsak a nevelés javára kell kamatoztatni. A tanár elveit, tapasztalatait megoszthatja hallgatóival; egyenkint ismervén, nevelheti is őket s közrehathat, hogy mindegyik minél hasznavehetóbb tagja legyen idővel a uemzettársadalomnak. Ez a közvetetlenség az akadémiáknak igen nagy előnye az egyetemek felett, mert nem csak a nevelés intenzivségére, hanem a jogfejlesztésre is kiváló hatása lehet ennek. A tanár egyedenkint ismerve hallgatóit, tanulmányaikat is irányíthatja s az egyeseknél mutatkozó kiválóbb ambíciót önállóbb alkotásokra serkentheti. A magyar jogtudomány fejlődése terén ez szintén kedvezően használható fel. A jogakadémiáknak ma igen nagy hibája, hogy nincs államvizsgálat-kényszer. Aki jogvégzett, az még n^m minősített semmifele állásra. Erre csak az államvizsgák, vagy doktorátusok valamelyike képesít. Aki azonban tudori fokra törekszik, az nem tesz államvizsgát s a jogakadémiától elbúcsúzik anélkül, hogy az akadémia őt az életben való megállásra képesítené. Ez a jogakadémiák tekintélyére igen hátrányos. A jövő egyik követelménye tehát az is, hogy az akadémia csakis akkor adjon végbizonyítványt, ha a most már a harmadik alapvizsgán a jogtudomány egyes tárgyaiból levizsgázott hallgató az államtudományokban tett elhaladásáról is beszámol államvizsgálat keretében. így az akadémia is adna kenyérkeresetre jogosító bizonyítványt. Hogy a hallgató ügyvédi, vagy bírói pályára megy, hol jogi tudorság kell, az nem baj. Mindig jobb többet, mint kevesebbet tudni. Ha igy rendezzük be az akadémiákat, akkor már sokkal eredményesebb lesz a most már miuden hallgatóra kötelező 8 félév. A mi jogakadémiáukra szintén az itt felállított elvek állanak. Van azonfelül még egy távolibb reménye, amely akadémiánknak minél erélyesebb fejlesztését kívánja. — Ugyanis a Lyceumban nemcsak jogakadémia, hanem teológia is van. Nem észszerű, nem természetes e tehát az a ma még távoli remény: Eger városban idővel katolikus ecetem lesz I Megvan ehhez minden kulturális előfeltétel, van itt muzeum, teméntelen műkincs, könyvtár, egyetemnek való alkalmas épület. Szóval Eger igen természetes alapja, magatói kínálkozó otthona egy előbb- utóbb felállítandó s okvetetlen létesítendő katolikus egyetemnek. Hazánk katolikus állam. Megvan itt az a szupremáciája a katolicizmusnak, mit annyira irigyelnek tőlünk. Hazánkat, a magyarságot a katolicizmus tette erőssé, életképessé szent István korában. Ebben a katolikus országban tehát előbb-utóbb létre kell jönnie a katolikus egyetemnek. Ennek pedig leginkább csak Egerben lehet a helye. Valahányszor jogakadémiánkra gondolunk, sohsem feledkezzünk el erről a messze jövőről. Erre gondolva, igen üdvösnek mutatkoznék a mai igen áldásos Mensa Academicának internátussal való kibővítése, ami az egri jogakadémia látogatottságát igen nagy mértékben megnövesztené. Sokat lehetne még írni úgy az akadémiák, mint kü.önösen a mi jogakadémiánk jövőjéről. De lapunk hivatása igen sokoldalú tevékenységet kivan. Egy-egy jelenséggel csakis anyit foglalkozhatunk, amenyit igen különböző irányban érdeklődő olvasó közönségünk türelme enged. Jogakadémiánkkal azonban szükségesnek tartottuk még az újságírói szempontok megengedte keretek kitágításával is (bár lényegileg még mindég igen röviden) foglalkozni. Mert ez a Magyar Athénnek oly kincse, amiről — habár gyenge tollal is — minél többször megemlékezni, amivel minél nagyobb lelkesedéssel büszkélkedni, aminek jövőjéről minél reménykedóbben írni —jóleső és lelkiisméret- beli kötelességünk. „Megannyi üres kérkedő megszokta már, hogy ne mondjon igazat, ékesszólóan támadja az igazságot s nagy tudós a valótlanságokban.“ Ezek az igék, — amiket érsekünk újévi körlevelében hirdet, — jutnak itt eszünkbe. Befejezőnek ezekre a szavakra utalunk, mert ez a pár szóval oly találóan jellemzett társadalmi kór mutatja legjobban: mily fontos hivatás vár még a mi jogakadémiánkra. Megtörni a hazug tudományokat a diadallal hirdetni az igazsággal egy utón járó ismereteket. Útjában kell, hogy diadal kisérje. Erről kezeskedik múltja; ezt Ígéri érdemes jelene! A hét. Isten és haza. Vilmos német császár, Németországnak a napóleoni zsarnokság alól való felszabadulása száz éves jubileuma alkalmából, vasárnap a berlini egyetem aulájában nagy beszédet mondott arról: minek köszönheti Poroszország és vele együtt a Német birodalom az ő mai nagyságát és hatalmát. És a németek nagy császárja elég nagy és bátor volt ahhoz, hogy odakiáltsa az egész mai hitetlen világnak az igazságot: Csak az Istenben vetett hitnek, az erkölcsi felemelkedettségnek köszönheti Poroszország az ö újjászületését I A németek nem félnek senkitől, csak az Istentől I Az „EGER“ tárcája. Kálváriák felé. Indulás a Hegy felé. Te teleszórtad homlokomat A bánat fakó hamujával Zenés éjjeknek virradatján: S azért álmodom keresztfákkal ... Azóta, Uram, sápadt-gyengén, Remegő vállal járok egyre . . . Nehéz keresztek bűnsulyával . . . A sápadt, rögös, sziklás Hegyre . . . Hétszinü bilincsek. Te a lelkemet elvezetted, Szivárvány-álmok mezejére . . . Hétszín daloknak kincsét adtad, Kiken sok álom tüze égé. Te tudod, Uram, hogy a lelkem, Nem rőt álmoknak álmodója . .. S hogy a nagy szenvedéses úton Érted térdre sokszor omolna . . . Te tudod, Uram, hogy a lelkem, A Te kincsedet nem rabolja; Csak szivárványok bilincsével, Hétszín álmokkal meg van fogva . . . ő. Szomorú viszontlátás. Mikor Rivoyné a gyertyát meggyujtotta, hogy hálószobájába visszavonuljon, halk kopogás hallatszott az utcára nyijó ablakon. Az öreg asszony megállóit és figyelt, hogy vájjon nem csalódott-e. A kopogás megismétlődött. Eleinte vonakodott ajtót nyitni, mert az óra éppen kilencet ütött és ilyen idötájban ismerősei közül senki sem szokta meglátogatni, a levélhordó pedig már a kora esti órákban ott járt nála. Félje halála óta egyedül lakott a falu végén levő házában. A környéken a legkisebb neszt is tisztán meg lehetett hallani, mert az alkonyat ráborult a tájra, a mélységes csendben a legcsekélyebb zaj, a kutya vakkantása, a léptek nesze és a leghalkabb szó is sokszorosan visszhangzott. A csinos házikó földszintjén csak a konyha és ebédlő, az emeleten pedig a háló és lakószobák voltak. A házat kis terjedelmű kert körítetté, melyben a hasznos egyesült a kellemessel, amennyiben pompás illatok virágágyak mellett a konyhára szükséges zöldséget is megtermetté. A gazdálkodásban reggeleukint egy falubeli asszony is segédkezett, aki azonban tizenegy őrá tájban már eltávozott. Ilyenkor az özvegy Rivoyné szabadon rendelkezhetett idejével, amelyet varrással, olvasással, sétákkal és látogatások fogadásával töltött el. A kopogás még mindig hallatszott, de nem nagyon erősödött. Rivoynénak hirtelen eszébe jutott, hogy a gyertya világát kívülről valószínűen észrevették és az alkalmatlan látogató azért erőlködik, hogy ebben a szokatlan időben is bebocsájtást nyerjen, de az egyedül lakó nő nem merte kinyitni a kaput. Fölfelé haladt a lépcsőkön és -szobájába érve, kinyitotta az egyik emeleti ablakot s az ajtó előtt egy férfi árnyékát pillantotta meg. — Ki az? Kérdezte félénken. — Én vagyok, Georges; Annie Beauchines fia, válaszolta halkan az idegen. — Szent Isten! Te vagy az, Georges? Várj egy kicsit, mindjárt ajtót nyitok. Letipegett a lépcsőn és félretolta a nehéz vasreteszt. — Mit keresel te itt ilyen késő éjszaka? Hadd nézzelek meg jobban, hiszen már tiz év óta nem láttalak ... És mégis mindjárt meg- ösmertelek. Rivoyné gyöngéden megölelte a magas termetű, csinos fiatal embert, azután az ebéd-
