Eger - hetente kétszer, 1913

1913-11-15 / 92. szám

2

EGER. (92. sz.)

1913. november 15.

munkásság idegen kizsákmányolok kezébe jutott s bár templomaink épülnek, azok építői ellenünk tömörülnek szakszervezetekbe.

Mindezeknek oka pedig az, hogy a katolikus értelmiség ellustult s nem tud (sőt talán nem is akar) teljes határozottsággal föllépni, sőt nem képes még politikailag sem tömörülni, egyetértőén föllépni.

Ezektől a hibáktól szabadulnunk kellene, mert jóllehet sokat haladtunk az utolsó két évtized alatt: még nagyon messze vagyunk a sikertől; nagyon messze vagyunk attól, hogy általánosíthassuk a katolikus öntudat és tettrekészség gondolatát s mindnyájan érezzük a társadalom-fenntartó erkölcsök védelmezésének szükségességét, sőt tettekkel is kifejezzük ezt az érzelmünket.

Színházi dolgok.

A sajtó és a közvélemény napok óta színházi ügyekkel foglalkozik Egerben.

És valljuk meg, háládatos ez a téma. Mert a színház, a mi közéletünkben még mindig annak a bizonyos nadrágnak szerepét tölti be, amelyet időközönkint porolni lehet, sőt porolni kell.

Hogy miért?

Erre a kérdésre egyelőre nem felelünk. Nem azért, mert a keserű igazságok kimondásától tartózkodni óhajtanánk, hanem azért, mert a most felvetődött szinház-kérdés és annak tárgyalási módja, maga a legszebb felelet a fölvetett kérdésre.

Benne van ebben a most fölkavart forgatagban minden, ami visszásság csak van a mi színházi dolgainkban. Csakhogy azért nem kallódik el belőle semmi. Féltékenyek vagyunk mi, egriek, a mi bajainkra és a világért sem irtanánk ki belőlük egyet sem. Minek ? Ha bajok nem lennének, min zsörtölődnénk ráérő óráinkban ? És hogy komolyan nem tői ődünk a színházi dolgokkal, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy akárhányszor elmondottuk mi is, a mi lapunkban, mások másutt, rendre, sorjába — akkor, amikor arra alkalom került, vagy szükség volt reá, — azokat a panaszokat, óhajtásokat és kritikákat, amik most forgószélszerű panasz-oszlopban szántanak végig a sajtóban és a közvéleményen. Épen csak a tanulságokat, a konzekvenciákat kellett volna levonnunk akkor és kellene levonnunk, most a fölvetődött visszásságokból, hogy végre-vala- hára rendbe hozzuk színházi ügyeinket, és — a mi hagyományos egri nemtörődömségünk épen ezeket a tanulságokat és konzekvenciákat Dem vonja le most sem, mint ahogyan nem vonta le a múltban sem.

Színészek jönnek, színészek mennek ; egyik színi-idény a másikat váltja fel. Változik minden : az idő, az igény, a miliő. A régi rozoga deszkabódé helyén kőszinházat emeltünk; a színháztól irtózó népünkből rendes, szívesen áldozó színház-látogató közönséget neveltünk. Hanem ami a színházi viszonyokban rossz és slendrián, az csökönyösen megrekedt nálunk. Szó sincs róla, bosszankodunk érte; egy kicsit föl is háborodunk. Hanem ezzel azután meg is elégszünk. Tovább nem történik semmi; marad minden a régiben.

És különös. A bosszankodások és fölhábo- rodások rendesen a színházi szezonok befejezte után történnek. Szezon előtt vagy alatt csend van a berkekben. Sőt: az újságok szinte áradoznak a dicshimnuszoktól. Az előadások mind igen jók, mind sikerültek. A színészek mind remekelnek és tüneményes művészetükkel önmagukat múlják felül. A közönség mindig és mindenért hálásan tapsol és a műsor mindig megfelel a legmesszebbmenő művészi igényeknek. Hanem mikor a szezonnak vége van és a színészek eltávoznak: jön a józanító kritika. Az előadások általában gyöngék, ha ugyan nem gyatrák voltak. A színészek nagy többsége tehetségtelen, a java is alig emelkedik felül a közönséges műkedvelői tucat-átlag színvonalán. A közönség sohasem melegedett fel, és a műsor rosszúl összeválogatott gyűjteménye volt az elavúlt ócskaságoknak, amelyeket csak olykor-olykor tarkított egy-egy „limonádé“- ujdonság, már t. i. amelyiknek előadási joga nem került sok pénzébe a közönség és a jó- izlés rovására takarékoskodó direktornak. Tavasszal még azt is hozzáfűzik slágernek, hogy í a társulatnak csak a romja került hozzánk, mert a javát elbocsájtotta az igazgató és a repertoár csupa „uraságoktól levetett“ darabokból állott, amelyeket Miskolcz már elkoptatott az orrunk előtt. Ősszel pedig az a rendes és megszokott refrén, hogy a társulat itt, nálunk verődött össze a szélrózsa minden irányából szerződtetett uj alakokból, akik a mi színpadunkon tanulnak össze s így mi tulajdonképen csak színi gyakorlatokat „élvezünk“ és legfeljebb a főpróbáit látjuk azoknak az uj daraboknak, amelyekkel Miskolczon diadalaikat aratják.

Hát ez nem komoly dolog. Amiként nem komoly dolog az sem, hogy a 4—6 hét múlva lesajnálandó színészektől és színésznőktől hasábos nyilatkozatokat közöl egyik-másik lap arra nézve, hogy hogyan tetszik nekik — Eger. Ilyen viszonyok között ne csodálkozzunk azon, hogy Egerben nem a közönség, hanem a szín- igazgató ízlése, tetszése és akarata szerint alakul a műsor, amelyre még az egyedül hivatott tényező, a városi színügyi bizottság sem kiváncsi, és amelynek összeállításánál és módosításánál az a legfőbb döntő érv, hogy olyan darabok kerüljenek színre, ha kell, akár többször is egymásután, amelyek megtöltik a — kasszát.

Vagy nem így van?

Hát például az idei őszön gyakorolt ellenőrző kritikát a színügyi bizottság a szezon műsorára? Ha igen, akkor miért engedte meg az újdonságoknak következetesen bérletszünetekben való előadását? Nem gondolt arra, hogy ezáltal a bérlők anyagilag károsodnak, mert a rövid szezonban a régi ismert darabok közül is többet ismételtek, az újakat pedig mind sorra többször, vagy legalább is kétszer előadták és így a bérlőknek nem volt módjukban annyi darabot összeválogatni, ahány estére megváltották bérletszelvényeiket. Ha pedig nem gyakorolt kritikát a színügyi bizottság a neki előzetesen bemutatott műsor felett, akkor ez a körülmény is csak egy okkal több arra, hogy célját tévesztett, üres szalmacséplés most is a fölháborodás a színházi állapotok ellen.

Azonban a műsorok egybeállításán és ellenőrzésén, az előadások művészi és erkölcsi értékén, a színészek kvalitásán és a bérleti mizériákon kívül egyéb színházi események is izgatják most a közvéleményt.

Palágyi Lajos színigazgatónak lejár a három éves szerződése. Azután Egernek és Mis- kolcznak, mint színikerületnek, egymással kötött szerződése szintén lejár a jövő 1914. év

Havonkint 6 korona részletfizetésre. Évenkint öt húzás. Biztos nyereség, mert én a szerencse gyermeke vagyok, az anyámnak hetedik gyermeke.

S már tolja is elém, hogy írjak alá.

— Ne fáradjon, bácsi! Nem szoktam az ilyesmivel élni.

— De ez biztos pénz, ha mondom.

— Igen, a banknak. Inkább cipőt veszek a fiamnak.

Egy félórai beszédet kellett végighallgatni, de a kollega úr még se tudott »megoperálni.« j

Az eddig lefolyt párbeszédet az asszony, már mint a feleségem, közbeszólás nélkül tűrte. Hej, pedig azok az asszonyok hogy értik ezt a nemes mesterséget, ha mozgásba jön a »lendítő kerék!« (Tudta, hogy az öreg úgyse megy velem semmire.) De mikor a kollega úr ezek után is kényelembe helyezkedik az asztal mellett, az asszony megkockáztatja a kérdést:

— Minek köszönhetjük a további szerencsét?

— Egy kis pihenőhelyet kérnék az éjszakára, kedves nagysád. Még ma étel se volt a számban, csak reggel kaptam egy kis meleg kávét egy jószívű kollegától.

(Azt elhiszem, de a pálinkaszagot még a kis fiam is megérezte.)

— Tudja, bácsi, nálunk éjjeli pihenőhely nem akad; hiszen látja, hogy minden ágynak megvan a gazdája. Különben is, nálunk.ez már elv, hogy teljesen idegen embernek nem szívesen adunk szállást. A mai világban az ember a kis ujjának sem hihet.

— Igaza van, nagysád; de a tisztességes és a gazember közt van egy kis különbség.

— Van, van, csakhogy mi — laikusok — ezt a különbséget nem tudjuk mindig észrevenni. (Vagy talán nagyon is tudjuk, mert az ilyen falusi tanítónak ebben a tekintetben elég bő tapasztalata van. Megtanította erre az élet.)

— Na, nem baj, azért mégse fogok az ég alatt hálni!

— Bizony nem, mert a faluban kevés pénzért elég tisztességes szállást kaphat.

— Igen, de éppen azért jöttem a kollega úrhoz, mert pénzem bizony nem sok van.

— Szívesen kisegítem, bácsi, ha elfogadja.

— Elfogadom, kedves kollega úr, mert rosszúl megy az üzlet, de különben nem fogadnám el.

Előkerül a szalonna és az öreg jóízűen falatozik.

— Nagysád jó kenyeret süt. De milyen ügyesen varr! Higyje meg, ezt sok asszony nem tudná megtenni.

Megtörülte bajuszát s rápillant a pipára:

— Nem volna egy heverő pipája, kollega úr?

— De van. Tessék.

— Jó dohány! Magam is ilyet szívok otthon. Éppen ilyennel kínált az o-i kollegám is. Nem akart elereszteni, de én jöttem, mert hát első az üzlet. Hej, de jó cimborák voltunk mindig! Hogy örült, amikor beléptem hozzá! Ösz- sze-visza csókolt...

Elszívja a pipadohányt, de látom, hogy semmi kedve sincs az indúlásra. Valóságos szónoklattal még egyszer tudtára adom, hogy hova menjen szállásra', s egy koronát nyomok a markába. A koronát egész szemtelenül megtapogatja s csak mikor meggyőződött annak értékéről, hallok valami köszönésfélét.

— Isten áldja meg!

— Isten vele! Kikísérem. Elment.

Na, hála Istennek, szerencsésen leráztuk a nyakunkról »ezt« is. Mérget veszek rá, hogy ez sohase volt tanító.

Nem akartam vele többet találkozni, azért