Eger - hetente kétszer, 1913
1913-11-08 / 90. szám
Előfizetési árak: Egész évre— _ 10 korona. Fél évre _____5 » N egyed évre _ 2‘60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség : Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. ■ = Kiadóhivatal: Lyceuminyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 90. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. -----— Szombat, november 8. A XII. Katolikus nagygyűlés. Eger, 1913. nov. 7. Vivos voco! Holnap este a hótórai harangszó után egész országban félóráig szól a harangok ércnyelve minden katolikus templomban. Az élőket figyelmezteti ez a harangszó arra, hogy az ország szívében tízezrek gyülekeznek a XII. Katolikus nagygyűlésre. A nagyok, a hatalmasok, a szellemi és politikai arisztokraeia mellett ott lesznek a legtávolabbi, eldugott falvak képviselői is, hogy hitüket megváltják, a keresztre, annak tanításaira felesküdjenek s nyilvános tanúságot tegyenek jelenlétükkel arról, hogy az egyház szellemében munkálkodó intézményeknek, egyesületeknek, szövetségeknek törekvéseivel és céljaival azonosítják magukat. És ezrek szoronganak majd a nyilvános nagygyűléseken, akik százezrek, milliók gondolatvilágát, érzelmeit képviselik. Ezrek és ezrek hallgatják meg a különböző szakosztályi tanácskozásokat, hogy azután jó tanácsokkal, tapasztalatokból leszűrt gondolatokkal megrakodva, nemes tervekkel gazdagodva, lelkesedésben gyarapodva térjenek visz- sza szűkebb hazájukba s maguk is apostolai legyenek azután az eszmének, a nép, a nemzet javításának, boldogí- tásának. így terjed a katolikus nagygyűlések által a nagy elv, a nagy cél: „ Omnia restaurare in Christo !u Az első tizenegy nagygyűlés óriási munkát végzett. Emlékezzünk csak vissza, mi volt a katolikus Magyarország az egyház- politikai harcok idején? Tömeg, élet nélkül, melyet bátran el lehetett hanyagolni, melyet minden számításból ki lehetett hagyni. Nem szorzott, nem osztott. El lehetett venni iskoláit, alapjait, bele lehetett vinni a katolikus jellegű intézményekbe a tág liberális szellemet, el lehetett ringatni a katolikusokat a közöny, a nemtörődömség gyermekbölcsőjében — mert nem volt több a magyar katolikusok öntudata, mint a gyermeké. A katolikus nagygyűlések ideje óta serdült ez a .gyermek férfiúvá, erős, élni tudó, akarni merészelő férfiúvá. Yan már katolikus sajtónk, katolikus egyesületi életünk, katolikus szép- irodalmunk. Nézzük a Népszövetséget a maga impozáns szervezetével, százezreket számláló tagjaival. Ott vannak a vidéken egyre nagyobb számmal alapított katolikus lapok. Katolikus szép- irodalmi lapot olvas ma már a család s a Zászlónkért lelkesül a kis diák. Mint kész hadsereg, egy nap alatt állott talpra a Katolikus Tanáregyesület s a keresztény szövetkezetek a mindennapi élet ezer gondjai közt segítik a keresztény polgárokat. Régi katolikus intézmények megerősödtek, újak egész sorozata támadt a nagygyűlések óta és ami fő: támadt magyar katolikus közvélemény, mely kezdi belátni, hogy neki joga, sőt kötelessége meghallgatást követelni, mert ez az ország keresztény ország, mert impozáns többsége katolikus és mert sehol sem lehet a többséget járomba fogni és másodrendű polgárokká nullázni, csak ahol ez a többség poltron, élhetetlen, gyáva. Tizenegy nagygyűlés kellett ahhoz, hogy felrázzuk ezt a nem annyira élhetetlen, mint inkább rettenetesen közömbös katolikus közvéleményt. Most már föióbredtünk; látjuk erőnket, szégyenkezünk elmaradottságunkon és úgy érezzük, évtizedek henyélését kell szorgos munkával elfeledtetnünk. Az eddigi nagygyűlések megadták számunkra a keretet; a most következőknek lesz feladatuk a keretekben elhelyezni a katolikus magyar közéletet és ha a keretek szűknek bizonyulnak — adja Isten mielőbb! — hát akkor a kereteket ki is bőviteni. Az „EGER“ tárcája. Őszi falevelek . .. Őszi falevelek hullanak a földre... Valaki eltemet egy álmot örökre. Eltemeti fájón, könnybefúlltan, szépen, S kábultan, zokogva, fut a sötét éjben. Tovább hull a földre a zörgő falevél, Valaki az éjben fel-f elsírva beszél: »Zörgő falevelek, hova tűnt az álmom? Elhervadott; vissza oly hiába várom.« Zörögve hullnak az őszi falevelek, A zokogó szóra suttogva felelnek: »Ä te álmod elmúlt, vissza soh’sem jöhet, Mert az, ami elmúlt, vissza nem jő többet.« Hullnak a levelek zörögve a földre, Valaki eltemet egy álmot Örökre. Őszi falevelek suttognak szavára, Összetörött lelke zokogó »jaj«-ára. Tovább hull a földre a zörgő falevél, Mély csend jván a tájon, csak a visszhang beszél: »Ä te álmod elmúlt, vissza soh’sem jöhet, Mert az, ami elmúlt, vissza nem jő többet! Vissza nem jő többet!« Palasovszky Olga. Halottak napja.*) Wiesbaden, November 3. A Természet, ez az utolérhetetlen művész, itt még talán pazarabbul bánt fénylő, pompás színeivel, mint máshol. A fák a rozsda, az arany és a narancs sárgától a bíborvörösig, a legel- képzelhetlenebb árnyalatokban pompáznak. Az úton-útfélen látható »Anlage«-k ezerféle nyúló virágaival, mint csodaszép keleti szőnyegek, terülnek el szemeink előtt. Még a mezők is, melyek a temetőbe vezető utat két oldalról szegélyezik, a zöld minden árnyalatában kacérkodnak: a tavaszi halvány, a nyári zsíros, az őszi sötét zöld hívogatja a sétálót: — Jöjj, terülj el puha bársony simaságomon: pihend ki magad; álmodozz; feledjük el, te is, én is, hogy minden csalóka üdeségem dacára elmúlt a tavasz, a nyár; hogy ez a halottak emlékének szentelt nap az ősz végét jelenti. Hogy nemsokára hideg halotti takaróval föd be bennünket a tél, némán, szüntelenül hulló pelyhével. Elmúlunk... Elmúlunk. Aztán jön a tavasz; az illatos, a dalos tavasz: feltámadunk, hogy ismét elmúljunk! Élünk, meghalunk, feltámadunk... Aki a természettől tanulni képes, az nagyon sokat megtud! * V. *) Wiesbadenból, jeles tárcaírónőnktől, Popowitsch V. Hedvigtől kaptuk ezt az aktuális elmélkedést, amelyre felhívjuk t. olvasóink figyelmét. De hányán vannak ebben a sűrű, fekete tömegben ,akik gondolkoznak? Akit az igazi kegyelet: drága megboldogúltak iránti szeretet vezet, az elmerül önző fájdalmában. Aki azért megy, mivel ezen a napon »úgy illik«, az arra figyel, hogy az ösmerősei hány gyertyát gyújtanak meg elmúlt szeretteik sírján? Vagy azért, hogy a végső álomnak ezen a megszentelt helyén új anyagot gyűjtsenek felebarátaink sza- pulására, mint az a két »Klatschbase«, akit szétrebbe ntettem, amint egy elhagyott sírnál k é j e 1 e g v e becsmérelték a halott családját: — Persze, persze, a sír feldíszítésére nem jut; kell a zeneleckére, a francia órákra ... Tanulni akarnak; kinőni a környezetükből ... — Engem már nem is akarnak ismerni; amikor találkozunk, úgy tesznek, mintha soha nem láttak volna! — Az még semmi, mondta újból az előbbi. Én a legkedvesebben (!) köszöntem nekik és mosolyogva nyújtottam a kezemet feléjök, a- mikor a templomból kijövet melléjük kerültem. És tudja, mit tettek? Elfordították a.fejőket ... Rám se néztek! — Finom Ízlésű emberek lehetnek, szóltam közbe megvetőleg. Erre eliramodtak a szegény sírtól, ahol később, mikor visszafelé jöttem, egy idős hölgy és két fiatal leány imádkozott mély áhítattal. Kissé távolabb egy kisírt szemű aggastyán
