Eger - hetente kétszer, 1913
1913-10-04 / 80. szám
2 EGER. (80. sz.) 1913. október 4. porítjuk a falu népjóléti intézményeit: mindjárt megcsappan a kedv ahhoz, hogy népünk a városba keresse boldogulását. Ha pedig arról is felvilágosítják a népet, hogy a város nem jólétet, hanem inkább nyomort kínál s otthon — bár nem hivalkodó cifrál- kodással — megelégedettebben élhet: gyökerében orvosolható a munkanélküliség nagy szociális problémája. Az igazoló választmány ülése. Hevesvármegye igazoló választmánya hétfőn, október hó 6-án, délelőtt 11 órakor Borhy György udvari tanácsos elnöklete alatt ülést tart a vármegyei főjegyző hivatalos helyiségében és a törvény- hatósági bizottság legtöbb adótfizető tagjainak névjegyzékét állítja össze az 1914. évre. Uj yárosi törvényt! A magyar városok polgármesterei és vezető férfiai hétfőn és kedden Szent László városában, Nagyváradon, kongresszust tartottak, amelyen Egervárosát Jankovics Dezső kir. tanácsos, polgármester képviselte. A kongresszusoknak, általában, mindig nagy a közéleti jelentősége. Tisztázzák a haladás jegyében fölszinre kerülő eszméket és leszűrik belőlük azokat az igazságokat, amelyek irányt jelölnek a fejlődésben a tökéletesedés felé. A magyar városoknak abban a nemes versenyében, melynek célja a városokban az anyagi jólét megteremtése, a szellemi műveltség fokozása, az erkölcsi színvonal emelése, a közszolgálat javítása és a szociális bajok orvoslása: — ez a most tartott kongresszus azokat a feladatokat jelölte meg, amelyeknek megoldását sokáig halasztgatni nem lehet. Ezek a feladatok pedig: a közigazgatás reformja, a városok hitelügye és a földgáz kérdése. Azt mondja egyik jónevü publicistánk, hogy: a jövő Magyarország sorsa jórészben a magyar városok kezébe van letéve. Igaza van. És igaza van abban is, hogy: amilyen erősek lesznek a magyar városok vagyon, egészség, műveltség, erkölcsiség tekintetében, éppen olyan erős lesz az ország is. Mert manapság a városok az erő-középpontjai messze vidékeknek ; és amiként hajdan a várak köré, most a városok köré csoportosul a községek népe, természetszerű vezetőjét és támaszát látva a városoknak vagyonban, műveltségben fejlettebb viszonyok között élő polgárságában. Nos, és eléggé erősek a magyar városok arra, hogy igazán erő-középpontjai legyenek a feléje gravitáló vidék érdekeltségének ? Nem eléggé erősek. Gazdasági erejük, ami pedig a minden téren való szükségszerű fejlődésnek alapja, az egész vonalon támogatásra szorul. Ezért kell rendezni, és pedig sürgősen, a városok hitelügyét. Ezért kell szétnézni uj jövedelemforrások után, amelyek azonban gazdaságilag ne rakjanak újabb terheket az adózó polgárokra, hanem könnyítsenek a közteherviselésen. És itt lép előtérbe a földgáz kérdése. Ami pedig a városok közigazgatásának reformját illeti, ez már régóta nem is kérdés, hanem a keresztülvitelre nagyon is régen megérett — követelés. A magyar városoknak ugyanis legnagyobb baja, hogy a legnagyobbtól, a székesfővárostól kezdve — és végighaladva a nagyságok és politikai szervezetek egész skáláján, egészen az utolsó kisközségig, — hatáskörüket, szervezetüket régi, elavult törvények szabályozzák, amelyek sem a megváltozott életviszonyokhoz nem alkalmazkodnak, sem a fejlődésnek szükséges előfeltételeit nem biztosítják. Régi panasz az egész vonalon, hogy a törvényhatóságokról szóló törvény együttesen szabályozza a céljaikban, rendeltetésükben és hagyományaikban egymástól eltérő megyei és városi törvény- hatóságok viszonyait, hogy a községi törvény ugyanazon bánásmódban részesíti a fejlettebb kultúrával, elevenebb, pezsgőbb ipari, kereskedelmi forgalommal biró rendezett-tanácsú városokat, mint a községeket. A fővárosi törvény revíziójáról akár ne is beszéljünk. Azonban amilyen régi a panasz a községi és városi közigazgatás rendezetlensége ellen, ugyanolyan régiek azok a tervezgetések is, amelyek a törvényhatósági és községi közigazgatás reformjára, és az uj, különálló városi törvény megalkotására vonatkoznak. Hanem úgy látszik, hogy kormányok jönnek, kormányok mennek; mindegyiknek tarsolyában ott van az Ígéret, és mindegyiknek hagyatékában ott marad a i _____ megoldatla n probléma a városok viszonyainak rendezéséről, amely így alig egyéb kellemetlen leltári tárgynál, mely örökké ott szerepel az ígéretek és hagyatékok terhei között. Pedig ebben a krónikus rendezetlenségben nem egy eset van rá, hogy igen kicsi kérdéseken múlik egy-egy város jövendő fejlődésének lehetősége. A törvényhatósági és a községi közigazgatásról szóló törvényeinkben tehát nem csupán a nagy ellentétek, — amelyek kezdettől fogva megvannak, — akadályai a legtöbb város fejlődésének, hanem akadályai azok az apróbb hiányok, avagy idejét múlt, elavult copfok is, amelyek lépten-nyomon ellenkezésbe jönnek azokkal a modern áramlatokkal, amelyek a városi közéletet a megállást nem tűrő haladás útjára terelik. Valóban itt az ideje, hogy a sokszor megígért városi törvény végre-valahára ne csak az Ígéret földjén, hanem a magyar törvénytárban is otthont találjon. A legnagyobb baj természetesen az, hogy a rendezett tanácsú városoknak szervezetével, hatáskörével, életviszonyaival a községekről szóló törvény foglalkozik. A szükebb korlátok közé szorított községi viszonyoknak a fejlettebb városi élettel való összevonása tehát már eredendő hiba, és az idők folyamán olyan összevisszaságokat teremtett, amelyeket a törvény határozott parancsa folytán még csak jóaka- ratu magyarázatokkal sem lehet szétoszlatni. A sok közül csak egy példára mutatunk rá: a tisztviselői választásokra. Mennyire mások a községek és a városok érdekei csak ennél az egyetlen joggyakorlásnál is! A községi törvény ugyanis a rendezett tanácsú városok elöljáróságának megalakítását ugyanolyan feltételhez köti, mint a községi elöljáróságét. A törvény szerint a rendezett tanácsú város elöljárósága a törvényben felsorolt és esetleg még a város szervezeti szabályrendeletében feltüntetett tisztviselőkből áll. Az elöljáróság tagja csak az lehet a rendezett tanácsú városban, aki községi képviselővé választható. A rendezett tanácsú város képviselője s így tisztviselője pedig csak az a városi lakos lehet, aki a községi választói jog gyakorlásából kizárva nincs és ezenfelül az ország- gyűlési választásról szóló törvényben előirt minden politikai választási jogot gyakorolhat. Mivel pedig a politikai választói jegyzékbe Ä beszéde olyan, mint a szótlan embereké. Halk és vontatott. A szeme is kerülgeti a kérdező szemét. — Nem? — mondja vidáman. — Azt hallom, hogy sohase megy közéjük. — Minek? Nincs velük dolgom. — És nem unatkozik? Nem vágyódik társaságba? Lám, én egy percig se tudok egyedül maradni. — Nagyságos asszony más. — Miért? Talán maga már máskép formálódott? Egyszer csak elalszik abban a nagy magányosságban. — Hm, hm. Nagyságos asszonyom nagyon tréfás. — Bizony1, — veti közbe az erdész — elég volna má,r abból a sok faragásból. Maholnap nem lesz az erdőben görbe ág. — Talán farag? — kérdi Piroska. — Farag bizony. És még mit! — Mit? — Semmit se, — jegyzi meg szerényen Molnár és csendesen mosolyog. — Semmit? Hát az a sok... és az er- dészné bőbeszédűen elsorolja, hogy mi mindene van Miklósnak. A szép fiatal asszony csodálkozva hallgatja. — Tudja-e, Molnár, hogy én ezeket mind megnézem?! — Legyen szerencsém. Szinte lemondóan ejti ki a szavakat, any- nyira zavarba ejti, hogy neki vendége lesz. Bizony, nem aludt az éjjel olyan nyugodtan. Ha álmodott is, nem az erdőt járta és talált ott szebbnél-szebb görbe ágakat, hanem az az ingerkedve kacagó, mosolygó szőke asszonyfej lopózkodott be álmaiba és tette nyugtalanná az éjjelét. De hogy is ne! Ennyit még sohase beszélt egy asszonnyal se. És talán már holnap itt is lesz, hogy az ő munkáját meglesse, hogy az ő szótlanságát, gyámoltalanságát nevesse az a szép, szőke, hamis pzvegyasszony. Abban reménykedett, hogy talán nem jön el mindjárt. Nyugodtan ment fel á régi malom kőpadjára, hogy munkához lásson. Kezébe vett egy görbe ágat és tisztogatta, csiszolgatta. Még az ajtót se csukta* be. Pedig az hamarabb kinyílott, mint várta. — Jó napot, Molnár, — csilingelt be vidáman az asszonyka, midőn az öreg erdésznével belépett. — Talán haragszik is, de lássa, nagyon kiváncsi vagyok. Molnár bizony egy szót se tudott hamarosan mondani, csak mosolygott, mikor megfogta a felényújtott kezet. Az asszony pedig kíváncsian tekintgetett szét a furcsa épületben. A következő percben azonban már a szobában csengett a hangja és Miklós csendesen nézte a bámuló asszonykát, amint mindent csodált, dicsért. Elnézte ezt a neki szokatlan elevensé- I get, ezt a kacagó, vidám, életteli asszonyt, akinek a hangja oly lágyan és mégis oly szokatlanul zengett ebben a legényhajlékban. Azon kapta magát, hogy mutogat és ha az asszonynak tetszik, derűs mosoly ült arcára és csak nézte-nézte azt a szőke fejet, kerek, kék szemet, rózsaarcot. — Ilyen művész maga? — Nem vagyok én művész, csak faragok, 'hogy ne unatkozzam. — És hol veszi ezt a sok fát? — Hm... Van az erdőn. — De hogyan csinálja meg ilyen szépen? í — Hogy? Talán nagyságos asszonyom is csinálni akar? — Nem én, nem is tudnék. De hát ez egyszerűen mesés. Mondja, mit csinál most? — Egy gályát tisztogatok. — Hol? Mutassa. És felmennek a gyalupadhoz. Az asszony ott is csodálkozik. — Mi lesz ebből? — Még nem tudom. Egy percre megakad a beszéd. Piroska kö- rülbordozza a tekintetét, Miklós pedig hátratett kezekkel áll. Majd indúlnak és az asszonyka már kint mondja Molnárnak: — Ugy-e, Molnár, míg itt leszek, csinál nekem is valamit? — Hogyne. És csinált. Ahogy visszament a csendes remete-lakásba és munkájához fogott, még akkor is látta azt a kerek, babaarcú asszonyt. Fülében csengett a hangja, előtte mozgott, beszélt és kacagott. A fa lassan idomúit a kezében és lett belőle egy szép papirvágó kés. Szinte megütődött. ahogy készen lett, de ráfaragta a B. P. betűket.
