Eger - hetente kétszer, 1913
1913-04-23 / 33. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. .. 10 korona. Fél évre _____5 » N egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ...... -■■= K iadőhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 33. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, április 23. In hoc signo vinces. Krisztus Egyháza jubilál. A kétezer- éves katolicizmus ünnepet ül: a diadal ünnepét, a szeretet ünnepét, a béke ünnepét. Három hosszú századon át küzdött a szeretet és a szenvedés a vad pogány gyűlölettel; három század keserves küzdelmei, önmegtagadása, szent, véres mártíromsága acélozta törhetetlenné a krisztusi energiákat, bebizonyítván, hogy Krisztus, a Szeretet vallásának isteni alapítója, velünk van a világ végezetéig; bebizonyítván, hogy a kereszt hívei, a kereszt jelével, a fenséges küzdelemben csak győztesek maradhatnak. . . . Megrázóan fönséges idők voltak a katakombák Egyházának napjai. A fekete földalatti folyosókról himnuszok hangja zendűl a lelkűnkben, most is, ezerhatszáz év múltán és mi, a modernek, a huszadik század ezerféle áramlatában élők, alázatos szívvel, hivő lélekkel megyünk vissza hitet és világot átfogó szeretetet tanulni, erőt meríteni a katakombák mártirvérrel megszentelt világába. Szomjuhozó szükségünk van ezekre, mert a mi mindent-adó századunktól nem kaphatjuk meg és nélkülük nem haladhatunk, nem győzhetünk. És mégis mennyi egyszerűség, mennyi tisztaság, a léleknek mennyi, addig soha nem érzett energiája, mennyi őszinte meggyőződés, fenséges hit és minő isteni szeretet volt ott a szivekben! A katakombák sötét világa elzárt, misztikus volt a föld alatt — és fent a ragyogó római kék égről a régi, romlott pogány kultúra cirkuszaira, császári palotáira, fényes kertjeire és az istenek elhanyagolt templomaira világított fényesen a napsugár. Bevilágított a vad szenvedélyek tomboló erkölcstelenségébe, mert kultúrájuk csak csillogó máz volt, a lélek igazi kultúrája, a szív benső tartalma, a szeretet, — hiányzott. ... A Colosseum porondján az imádkozó, halálba induló keresztények, szent megnyugvás és alázatos erő kifejezése az arcokon és pirosra festi a porondot a vértanuk vére . . . Este pedig a Krisztust hívők teste világít élő fáklyaként a vesztét érző pogány császárság vad tivornyáin. Ezrek és százezrek halnak vértanúhalált, mert megvallották bátran, büszkén és boldogan: „Christianus sum.“ És mégis győznünk kellett! Jött Nagy Konstantin; jött a milviusi győzelem. És a pogányság megsemmisült gyűlöletével, lélektelen, hazug, félkultu- rájával egyetemben. Győzött a kereszt, és a krisztusi kultúra megindult békés hódító útjára. Béke és szeretet szállt a lelkekbe, kiűzte a pogány gyűlölet szellemét és megindult a gyönyörű, dicsőséges munka. A vérrel megszentelt talajból kinőtt, kifejlődött az igazi, a lelkeket isteni szeretettel átfogó keresztény kultúrának fehér virágos, áldást- hozó, boldogságot árasztó, gyümölcsöt termő fája. És ez a kultúra örökké él, fejlődik, nagyobbodik, uj ágakat hajt és ma már a két évezredes Egyház 1600 éves jubileumát ünnepli; jubileumát annak, hogy a pogány Nyugat meghódolt a kereszténységnek. . . . Rómából ünnepre hívnak a harangok. A Te Deum fenséges imádsága száll az ég felé és ezt az ünnepet ma millió és millió ember ünnepeli. Kelettől nyugatig, északtól délig szent harmóniában visszhangozzák a harangok Rómának ünnepre hivó szavát. Ez az egyetemesség adja meg a mi ünnepünk fenséges jelentőségét. Ez a jubileum minden szónál szebben, ékesebben, lecáfolhatatlanul és letagad- hatatlanul bizonyítja minden ellenünk zuduló támadással szemben, hogy a katolicizmusnak ma is megvan az a jelentősége, ami megvolt ezelőtt 1600 évvel; bizonyítja, hogy a keresztény kultúra falát döngetni igen, de lerombolni nem lehet soha. Az „EGER“ tárcája. Levél jött anyámtól. Itt a levél; megéreztem, vártam. Hitet mertem volna tenni bátran, Hogy az én jó édesanyám, lelkem, Levelével fölkeres ma engem. Míg két kezem a levelet tartja, Könnyezek is, mosolygok is rajta: Megsiratom oly mostoha sorsát, Megmosolygom örökös panaszát. Hejl de kinek olyan sok a gondja, Az a nótát mindig egykép’ fújja. Víg levele nem is lehet néki, Hiszen mindig gondját, búját érzi. Szegény anyám! ... Egyre csak azt hajtja: Életének én vagyok a napja; Csak az bántja, mért nincs neki annyi, Hogy sok kincset tudna nekem adni. „Latod, fiam, ilyen ám az élet: A méh fárad, más szedi a mézet. Szegény embert még az ág is huzza. .. Hogy mért van igy? A jó Isten tudja.“ így ír szegény, igy fűzi a szókat . . . Mindjárt írjak, sokat Írjak, nógat, Mert, midőn a levelem megkapja, Akkor van a legboldogabb napja. Persze, mert én mindig vigasztalom: Nincsen, anyám, nincsen semmi bajom. Soh’se aggódj! Jó az Isten, jót ád; Fujunk mi még egyszer vígabb nótát. . Igaz, nincsen kincsem, gazdagságom, — Hidd el, reá nem is nagyon vágyom — Azért mégis gazdag vagyok s boldog, Nem is olyan nyomasztók a gondok. Van szent hitem, égi reménységem, Szeretetem — s ez a kincsem nékem. Ki ezeket a síívembe véste, Te vagy, anyám; légy megáldva érte. Az exotikus sajtó. A közönséges halandónak és az átlag- ujságolvasónak elég tiszta fogalma van a nemzetközi sajtóról. A modern kávéházak és társaskörök gondoskodnak róla, hogy vendégeik, illetve tagjaik a nyugati nyelveken irt valamennyi fontosabb újsággal megismerkedhessenek. De ezen a könnyen hozzáférhető sajtón kívül van még egy exotikus sajtó is, amelyről az európai embernek csak fogyatékos ismeretei vannak, vagy amelyről egyáltalában semmit sem tud. A török sajtó egész különleges, eredeti jellegű és valóságos karrikaturája az újságírásnak, amelynek már a mohamedán ember jelleme sem kedvez. Az a közönyösség, mellyel a török minden esemény elé tekint, szinte lehetetlenné teszi, hogy az újságírás föllendüljön. A török megelégszik azokkal a hírekkel, amelyeket a bazárban, vagy a kávéházban hall. Egy szóval a török ember nem kiváncsi és igy náluk tulajdonképen nincs sajtó. Hozzájárul még ehhez a rendkívüli szigorú sajtótörvény,