Eger - hetente kétszer, 1912

1912-03-13 / 21. szám

2 EGER. (21. sz.) 1912. március 13. csupán a tisztviselői kar, hanem a jogorvoslást kereső közönség nagyrabecsülését és szeretetét is kiérdemelte. A közigazgatási bizottság a haláleset miatt érzett részvétét az elhunyt pénzügyigazgató családjával közli. Megszűnt járvány. A vármegyei tiszti főorvos bejelentette, hogy Eger város területén a vör- heny-járvány megszűnt. Uj iskola. A kir. tanfelügyelő jelentése sze­rint a vallás- és közoktatásügyi miniszter Szuha- hután 1912. évi szeptember hó 1-étől uj állami iskolát szervez és ezáltal az ott lakó szénége­tők gyermekei is bevitetnek a kultúra sáncaiba. A sertésvész csökken. A törvényhatósági fő­állatorvos az állat-betegségek állapotáról örven­detes jelentést tett. Valamennyi ragadós baj szünetel, sőt a sertésvészt is sikerült leküzdeni a nagyobb uradalmakban a védő-szérumok sze­rencsés alkalmazása által. A közadók. A kir. pénzügyigazgatóság jelen­tése szerint, február hó végéig 1.338,275 ko­rona egyenesadó volt előirányozva. A hátralék most 833,715 korona. A jövö havi ü/és határidejét április hó 15-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Halottkém-dijak. A községi és körorvosok ha- lottkémi díját a vármegye egész területére nézve egyöntetűen 1—1 koronában állapította meg a közigazgatási bizottság. A körorvosi lakásbérek. Az egereseim, recski és nagybátonyi uj orvosi körökben a körorvo­sok lakásbéréhez való hozzájárulást akként álla­pította meg a bizottság, hogy a körorvosi szék­helyek a lakáspénz felét, a körhöz tartozó többi község pedig együtt a másik felét fizeti az egyenes adók arányában. Föiebbezések. Az egri korona-utcai csatorna- építés ellen Ury József dr.-né, a Görög-utcai csatornázás ellen Básthy Béla fölebbeztek. Hat­van község is fölebbezett a Zagyva-töltések ügyében. Mind a három főlebbezést elutasították. A kivándorlás. Február hó folyamán 76-an kaptak útlevelet. A füzesabonyi vasut-átjárók. A füzesabonyi vas­úti állomásnál gyalog- és kocsi-átjáró építése vált szükségessé. A közigazgatási bizottság kötelezte a Máv. igazgatóságát az erre vonat­kozó tervek és költségvetések elkészítésére. Az uj vasbeton-hidak. A törvényhatósági uta­kon építendő 12 vasbeton-hidra vonatkozó szer­ződéseket elfogadták. Adótörlés. Végül egy csomó behajthatatlanná vált adó törlését rendelte el a közigazgatási bizottság. A törölt adók összege 39144 kor. 99 fillér és 62 korona híjával valamennyi Gyön­gyös város közönségét terhelte. Társadalmunk egy tipikus alakja. — A társadalmi mitesszerek. — Bocsánat a bizarr alcímért, de ha Schäffle egy német tudós alaposságával és komolyságá­val beszélhetett társadalmi edényekről, szeg­mentumokról, motorikus középpontokról, tár­sadalmi tüdőkről és combokról: miért ne Írhat­nék én társadalmi mitesszerekről, melyek a mi társadalmunk testén kellemetlenkednek, és vár­ják, hogy egy alapos bonctani, vagy ortopé­diai vizsgálat után megszabaduljunk tőlük. Igen, mert a mitesszer először élősdi, másodszor szépségrontó ; tehát nem érdemelhet más sorsot, mint azt, hogy egyszerűen kinyomjuk őket. Hisz’ ki nem hordja a szivén a magyar társadalom szépségét és egészségét!? Talán szükségtelen ezekután előrebocsáj- tanom, hogy ez a szóbanforgó mitesszer sze­mély; ma, a XX. században köztünk, társadal­munkban lábon jár: típus. Hisz’ nálunk minden olyan tipikus!... Nincs is gyönyörűségesebb foglalkozás, mint meghúzódni egy sarokban, és figyelni a mi társadalmi tablónkon mászkáló típusokat. Ha feltűnik valahol egy-egy, azt mindig megvigyázom, legnagyobb szeretettel persze a mitesszereket. Ez az enyém; ez na­gyon tetszik nekem. Nem remegek, hogy a kultúra kigyomlálja őket; hisz’ legyek ők, kik tavasszal újra ébrednek, vagy talmi-honvédek, akik annál jobban szaporodnak, minél jobban távolodunk 1848-tól. De mi tetszik nekem annyira ezeken a típu­son ? Minden. Valamikor sokat bosszankodtam az ólmosbottal virtuskodó nemeseknek és a szi­varra bankóval gyújtó magyar uraknak nemzet- gazdasági ostobaságain. De érzem, hogy igazság­talan voltam irántuk, és azért lesütöm a sze­mem, ha föltűnik az én kedvencem: a társadalmi mitesszer. Apja a régi, becsületes, jó világból csak néhány pepitanadrágot és egy meggyszinűre szívott tajtékpipát hagyott neki örökségül, no meg a becsületet amolyan Sudermann-i értel­mezésben: „Amit közönségesen becsületnek hí­vunk, az jóformán csak az az árnyék, melyet vetünk, mikor ... a közbecsülés napja reánk süt.“ S ő ebből akar megélni. Nem hiszi, hogy vannak megoldhatatlan problémák, mint: a perpetuum mobile, fából vaskarika, meg az ő jövendő élete-sora . . . Abban a hivatalban, melyet apjára való tekintettel jártak ki néki, természetesen nem maradhat, mert mindent akar, csak becsületesen dolgozni nem. Azt tartja, amit a nagyidai hős mondott: minek dolgozzunk, mikor az urak se dolgoznak! ? Belebeszéli magába, hogy ő finom, nyughatatlan, nietzshe-i, nem e világba való idegzet, s fittyet hány Daniénak, aki ezt kérdezi tőle a Pokol-ban: „Miért levétek, lám, ti megteremtve? Biz nem azért, hogy éljetek baromként; De hogy erényért küzdjetek, s tudásért“. (XXVI. 118—120); vagy ezt a kádenciát vágja ki (s mire nem volna néki kádenciája?): írni mindent lehet, hisz a papiros olyan türelmes jószág; de az én életem egész más! — ügy születik ez a társadalmi mitesszer, mint a párisi gamén. Megvan benne minden haszontalan, hiányzik belőle minden szükséges; csakhogy durvább, gorombább a gaménnál, és semmi szeretetreméltóság nincs benne. Az ő élete mindig kockázatos. Kártya, bor, politikai húza-vona, választások, párt­szolgálat, a jövő emberei előtt való pukedlizés, a konccal, bankettal kecsegtető háborúsdi, ily alkalmak hijján pedig a világ összes eseményei­nek és személyeinek suta lekritizálása, és „le- pipálása“. Ezek a főbb lelki megnyilatkozásai. Szemében minden csak érdek és politika. Szidja a nyugdíjas méltóságosokat, pedig maga is nyugdíjból legénykedik. Vallásossága abban merül ki: Le a papi vagyonnal! Szimatolni, az események forgatagában, a látnokot adni, jelszavakat kolportálni, a tömeget bolonddá tenni: senki sem tudja úgy, mint a társadalmi mitesszer. Ha vitázik, vakmerő, elbizakodott. Komázva beszél nagy emberekről, nagy igazságokról; kérdéseket intéz partneréhez, s maga felel meg azokra, úgy, ahogy neki jól esik, és ki­csikarva az első látszólagos sikert, diadal­ordítással megszalad, vagy tréfára fordítja a sort; mert neki felül kell maradnia. Mikor igy a társadalmi mitesszert rajtakapom a tudo­mányosság mímelésén, a „logika örök törvényén“ lovagolva, vagy szavalni, handabandázni hallom, mindig eszembejutnak Popé nak a Monument-ről mondott szavai: „A londoni oszlop, mint valami Az „EGER“ tárcája. Télutó. A lombkoronát Pehelyruhával dúsan fölcserélve, Pehelyruhával, meleg ruhával — Karuk’ hálásan nyújtják fel az égre — Örülnek a fák. .. Köröskörül, amit csak szem beér, Minden ragyog, most minden úgy vakít. Minden hófehér. . . Lenn a domb alatt — Aztán melegség árja ömlik el; Melegség árja, meleg sugárja — — Feltűnik a nap. . . S egy kis ibolyka nagy bután kikel. — A nap meg néz .. néz — bámulva — megállva Csókdossa ajkát. — Óh a vén ledér! — Minden ragyog, most minden úgy vakit. — Minden hófehér. . . A vén ledér ajk Csókdossa — és a mosoly hal az ajkán S a kis ibolyka szirma megfehérlik, Sápadtan dől le a kicsiny virág. . . Utolsót sóhajt. A csók nyomán a halál szele érzik... — Hideg mosollyal néznek le a fák — A halvány ajkon ott csillog a dér. . . Köröskörül, amit csak szem beér, Minden ragyog — most minden úgy vakit. Minden hófehér. . . Lorán J. Egy medvevadászat. Arthur M. Baron Lüttwitz után Egyedy László. Huszonnégyéves voltam és birtokosa egy mértföldekre terjedő, őserdőkkel borított galíciai uradalomnak, melynek egyes vidékein fejsze­csapás még nem hangzott, ahol ember keze fát még nem döntött ki. Az egymásra zuhant ősfák­nak járhatatlan rengetegében, ahol a szétpor­ladt törzsek testéből évszázados, egészséges törzsek emelkedtek az égnek, — farkas és medve bőven akadt. Ha valami képes az öregség napjaiban a régmúlt idők emlékei nyomán sóhajt fakasztani a lélekből, az erdő és az eltűnt ifjúság az. Egy reggel lovas hírnök állított be hoz­zám azzal az üzenettel, hogy egy medvét nyo­moztak ki. Azonnal kis hegyi lovamon termet­tem és elkocogtam a megjelölt erdő irányában. Az agyagos talajon világosan láttam a ha­talmas, az emberi lábhoz oly hasonló, de annál jóval nagyobb friss nyomokat. A hajtás megkezdődött. (A medve épúgy hajtható mint a nyúl; de ha megsebzik, akkor egyszerre eltűnik az embertől való természetes félelme, azonnal tá­mad és életre-halálra harcol; minél erősebb a sebe, annál dühösebb.) Mozdulatlanul állottam egy vén bükk mö­gött, csak a szememet jártattam ide-oda; va­dászom egy bokor mögött feküdt mellettem. Előttem egy sziklacsoportból kis forrás buzogott elő, melyet üdesége, tisztasága miatt jól ismertek a szomjas favágók; egy sem ment el előtte anélkül, hogy vizéből a puszta tenye­rével ne ivott volna. A nyomról Ítélve a medve is itt oltotta szomját. Mint jelentéktelen kis ér csörgedezett a forrás a hegyről és ebben a mohhal benőtt, vízben gazdag erdőben jobbról, balról, annyi

Next

/
Oldalképek
Tartalom