Eger - hetente kétszer, 1912
1912-02-14 / 13. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények — = intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 13. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. =—■ . Szerda, február 14. A munka védelméért. Oktalan ember lenne az, aki lekicsinyelné a munkások érdekeit, mert hiszen ezek a munkaadó érdekeivel azonosak. Már pedig közvetett utón, vagy közvetetlenül mindnyájan munkaadók vagyunk, még — tekintettel a nagyon kifejlődött munkafelosztásra — maguk a munkások is; mivel továbbá munkát — itt különösebben ipari munkát értünk — rendszerint csak akkor rendelünk, amikor arra szüségünk van: közös érdekünk ellen tör minden olyan ember, vagy intézmény, amely ennek a munkának teljesítését akadályozza, így lettek azután a békés eggyüttmű- ködés akadályozói, a fejlődés, a haladás kerékkötői a szakszervezetek. Ezek a szociális intézmények igen becsülésre méltó célzattal alakultak: a munkásosztály tisztes megélhetését, mél- tánvolását, megbecsülését akarták elérni, sőt biztosítani. Anyagi céljukat a munkabérek emelése, a munkaidő leszállítása, stb. által el is érték, vagy legalább nagyon megközelítették. (Nem tartozik most ide, de mégis megemlítjük, hogy az anyagi érdekek védelme nem sokat lendített a munkás-osztály helyzetén; ma legfeljebb csak drágábban élhet a munkás, de nem jobban, mert éppen ez a mozgalom lett egyik legerősebb rugója az általános drágaságnak.) Erkölcsi céljaikat is elérték annyiban, hogy ma már a munkaadó is érzi a munkásokra utalt voltát; minden munkaadó tudja azt, hogy létalapja azonos a munkásaiéval. Becsüli is a munkásosztályt, amely neki kenyeret ad, holott egy része még pár évtizeddel ezelőtt is csak eszköznek tekintette a saját boldogulásához. Most fordult a kocka: ma már a munkások nagy része gondolkozik igy. Nekik a munkaadó megélhetése csak Hekuba, mert hiszen igen-igen sok rövidlátó munkás csak eszköznek tekinti kenyéradó munkáltatóját a megélhetéshez. Ezt az elvet pedig éppen a szak- szervezetek hirdetik, illetve kényszerítik a munkásokra; azokra is, akik nem akarnak így gondolkozni. A szakszervezetek, amelyek a szabadság érdekében alakultak, most már — a munkásoknak kivívott szabadság birtokában — a munkaadók szabadsága és a munkások szabadsága ellen törnek. Kimondja például a szervezet, hogy tagAz „EGER“ tárcája. Kaffael Madonnái. 2(Szabadelőadás, melyet vetített képek kíséretében Dengi János dr. az egri áll. főreáliskola ismeretterjesztő előadásainak során, 1912. február 4-én tartott.) Firenzében egész uj világ tárul Raffael elé. E városban a művészetek akkor állottak virágzásuk tetőpontján. Rafaelen kívül ott találjuk ekkor a renaissance másik két legkiválóbb szellemét Michelangelo Buonarrottit és Uonardo da Vincit, mellettük a Fra Bartolom meohoz hasonló mesterek egész seregét; ott működtek röviddel azelőtt, Massaccio, Donatello stb. Szinte kétely fog el bennünket, hogy vájjon ugyanaz a város-e ez, amelyben két évvel ezelőtt majdnem kiüldözték azt a velencei kereskedőt, aki óriási összeget mert ajánlani azokért a műkincsekért és drágaságokért, amelyeket a flórenciek Savonarola beszédének hatása alatt máglyára halmoztak. Raffael egyrészt szoros barátságot köt Fra Bartolommeoval, másrészt végtelen tisztelet fogja el Lionardo művészete iránt. Ennek szigorú ragaszkodása a természethez, életerős formái és azok teljessége, melyek (mint pl. a napjainkban nagy port fölvert jBiocondaban) a báj és finomság minden árnyalatával párosulnak, mély nyomokat hagytak az ifjű művész lelkében. Őt is meghódítja a renaissance nagy eszméje, melyet pl. Castiglione „II Cortigiano“ című művében úgy fejez ki, h°gy a művészetekben a szép megfelel az erkölcsben a jónak; ha tehát a legfőbb jót, vagyis az isteni jót akarjuk ábrázolni, akkor a legfőbb, az isteni szépet kell föltüntetnünk, amit úgy érhetünk el, ha az emberileg legtökéletesebb szépet ábrázoljuk, mint ahogy ezt annak idején a görögök tették. A formák reális volta azután magával hozza azt is, hogy azok reális tartolommal telnek meg, az emberi alakoknak emberi módon kell érezniök. így alakul át Raff tel művészetében a középkornak égi királynéja, az anyai szeretet fölülmulhatatlan megtestesítőjévé. Az anyai szeretetnek magasztos eszméje hatja át egységes főgondolat gyanánt Raffael összes Madonnaképeit, de bennük mégis két fő korszakot lehet megkülönböztetni: a firenzeit (1504—1508) és rómait (1508—1520.) A Madonna-képeknél Raffael életírói, pl. Minghetti, Lermolieff, vagy a nálunk inkább ismertek pl. Knackfuss, Wollanka stb., nem is szólva persze a régebbiekről, mint pl. Vasari stb.-ról — közönségesen nem hangsúlyozzák e két kornak merőben elütő modorát, pedig ez nagyon is szembeötlő: Raffael a Madonnák firenzei korszakában főleg jai, (az úgynevezett szervezett munkások,) csak szervezett munkással dolgozhatnak; egyetlen egy nem szervezett munkás alkalmazása esetén valamennyien abbahagyják a munkát. Amennyire lehet, nem tűrnek meg csak olyan munkást, aki szociáldemokrata elveket vall és ha valamely munkás a munkaadó iránt nagyobb előzékenységet tanúsítana, rögtön ott van a bizalmi férfiú, mely az egyedüli úr a műhelyben, vagy ipartelepen. A szakszervezet részéről kijelölt bizalmi ember szabja meg, hogy kit alkalmazhat a munkaadó, vagy kit bocsásson el. Egyszóval: a bizalmi ember az úr, a munkaadónak pedig csak az a kötelessége, hogy . . . engedelmeskedjék és fizessen. Ez egy cseppet sincs jól. Nagyon hibásak voltak a mesterek, mikor a maguk túlzott követeléseivel és a nyújtott csekély ellenszolgáltatással elkeserítették a munkásokat; de viszont a szakszervezetek is túllőnek a célon, mikor a munkaadók ellen törnek. A komolyabb, józanabb munkások belátják azt, hogy ez a rendszer csak Aesopus egyik meséjét valósítja meg. A fiatal vadsertések kidöntik a hatalmas bükkfát, hogy egyszer kedvükre lakmáaz anyai szeretetnek szűzi, mennyei tisztaságát, római korszakában inkább ennek erőteljességét, mennyei fenségét igyekszik érvényre juttatni. Firenzei korszakának egyik legszebb alkotásához a Madonna delGranduca (Nagyherceg M.-jajhoz (Pitti palota, Firenze) egész kis hagyomány fűződik. III. Ferdinánd, toskánai nagyherceg annyira megkedvelte e képet, hogy nem tudott meglenni nélküle, úgy, hogy még utazásaira is mindenkor magával vitte. Raffael nem szakított még teljesen a középkor hagyományaival : e Madonna, mint ez századok óta szokásban volt, szemét lesüti, de már végtelen szelídség, földöntúli tisztaság ömlik el rajta, úgy, hogy inkább leány, mint asszony hatását teszi az emberre. A fej kendő sem fedi el nehézkesen a fejet, mint eddig szokásban volt, hanem hátracsúszott és a könnyed fátyol alól dúson omlanak elő a Madonna aranyos hajfürtjei. A gyermek Jézus is még némi középkori elfogódottsággal néz, de különösen a Madonna arcán lehet érezni, hogy igazi emberi alakokkal van dolgunk, akiknek arcában meleg, piros vér kering. Még szorosabb egységbe fűzi az anyát és gyermekét a Madonna di casa Tempi-n (Tempi- ház M.-ja, München, Alte Pinakothek), ahol a Szűz Anya gyermekét gyengéden magához
