Eger - hetente kétszer, 1912
1912-02-10 / 12. szám
2 EGER. (12. sz.) 1912. február 10. nemcsak hálával tartozunk Zichy Nándor nagy szellemének, de' számadással a késő utódoknak is, akik számára mi vagyunk hivatottak hirdetni nemcsak a vezér nagyságát, de a követők háláját is, nemcsak az igehirdető fenségét, de a hivek kegyeletét is. Emléket állítva tehát Zichy Nándornak, a magunk lelki emelkedettségének is emléket emelünk s a mi buzgalmunkon, a mi megértésünkön, a mi hálánkon tanulnak — úgy legyen — késő évszázadok, a nálunk méltóbb utódok milliói is hevülni és lelkesedni. Legyen Zichy Nándor emléke fényes, nagyarányú! Legyen szobra magasztos, mint daliás alakja volt, emlékműve oly ünnepies, mint emelkedett volt az ő nagy lelke. Legyen emléke méltó az ő nagyságához és a mi lelkünk megértő hálájához! Minden adományt köszönettel fogad a Zichy-emlékmű végrehajtó-bizottsága, amely reményű, hogy a dúsak feleslegeiket s a szegények filléreiket egyforma szeretettel ajánlják erre a kegyeletes célra. A végrehajtó-bizottság nevében: Cser noch János v. b, t. t., kalocsai érsek, elnök. Förster Gyula báró, v. 1>. t. t., Giesswein Sándor, alelnök. alelnök. Erdős i Károly, jegyző. Adományokat elfogad, nyilvánosan nyugtáz és rendeltetési helyére juttat lapunk szerkesztősége. Uj szabályrendelet. A belügyminiszter He- vesvármegyenek a községi- és körjegyzők, úgy is mint anyakönyvvezetök részére egyes hivatalos működésekért engedélyezett dijakról, valamint az általuk végezhető magánmunkálatokról alkotott szabályrendeletét jóváhagyta és így az erre vonatkozó eddigi szabályrendelet hatályát veszítette. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága hétfőn, február hó 12-én, délelőtt 10 órakor rendes havi ülést tart. A piac. (í*l) Sokszor eltűnődöm ezen a kérdésen: ha drágaság nem volna, ugyan olcsóbb lenne-e nálunk a piac? Azt hiszem, hogy — nem. Mert nem csupán a látszat, hanem a tények is igazolják, hogy nem a drágaság szabta meg és srófolja feljebb, egyre feljebb a piaci árakat, hanem ellenkezően: a. piaci áraknak mesterséges alakulása az egyik fő okozója az immár tűrhetetlenné izmosodott drágaságnak. Ezért aki a drágaság soványító-kűrájától várja és reményű a piaci áraknak normális viszonyok közé való visszafejlődését, csalóka délibábot üldöz. A piac drágaságát semmi más, csak a piac megrendszabályozása képes megszüntetni. Erre pedig kevés a társadalmi akció. Ezt hatósági beavatkozással kell megcsinálni. Mert igaz ugyan, hogy a piaci áruk árfolyamát is (mint minden más kereskedelmi portékáét) a kereslet és kínálat szabályozza a rendes és egészséges üzleti forgalomban; ámde a mi piacunkon az üzleti forgalmat mindennek, csak éppen egészségesnek nem nevezhetjük. És ez az, amiért hatósági beavatkozás nélkül nem tudunk boldogulni. Előbb egészségessé kell tenni a viszonyokat és csak azután lehet majd beszélni a normális helyzet megteremtéséről. A mi piacunkon minden árusító — tehát a termelő is — mindjárt a vásárlási forgalom első órájában (tehát már a hajnalok hajnalán) és pedig a legelső vevőn szeretne meggazdagodni. Akármilyen csekély mennyiségű és minőségű a portékája, annak árából akarja fenntartani egész családját, sőt még az adósságát is törleszteni. így esik meg rajtunk igen sokszor az, hogy pl. a gyümölcsnek, vagy zöldségfélének egy-egy (4—5 darabból álló) rakásáért „hatost“ fizetünk, holott másutt kilójáért, tehát tíz annyiért sem adnak többet 6—8 fillérnél. Mert az is érdekes jelensége a mi piacunknak, hogy itt „hatos“-számra (értvén 20—20 fillért alatta) értékelik az eladásra szánt holmi „rakás“rát vagy „csomó“-ját, és nem kilóval'vagy literrel mérik, mint másutt. Az egri piac drágaságának oka az is, hogy igen sok minálunk a — közvetítő. Ismerve termelő közönségünknek és a vidéki elárusitóknak azt a szokását, hogy már a hajnalt megelőző órákban szállítják áruikat a piacra: ezek a „közvetítők“ a piachoz vezető utcákat, sőt a városon kívül az utakat is el- állják és a mindig siető termelőktől összevásárolják egész tömegükben az eladásra szánt árukat, amelyektől a termelő ilyen módon annál szívesebben, válik meg, mert igy nem kell sokáig vesztegelnie a piacon és hamarább végezheti otthon, vagy a határban a napi foglalkozását; azután az áruinak elaprózott meny- nyiségben való árusításával sem kell bajlódnia. A közvetítők pedig a markukba nevetnek. Az egy tömegben, olcsó pénzért beszerzett portékából ugyanis a jobb minőségűt kiválogatják és külföldre szállítják, a rosszabb minőségű, selejtes árukkal pedig elárasztják a piacot úgy, hogy a napi, vagy heti piac tulaj- donképeni kezdetekor a fogyasztó-közönség már a tovább eladókkal találja magát szemközt, akiknek még arra is van gondjuk, hogy — a netalán közéjük tévedt termelők áruival együtt — az eladásra szánt piaci készlet soha se legyen nagyobb, mint amilyen a kereslet, mert azt a nemzetgazdaságtani tételt ők is bölcsen tudják, hogy az árakat a kereslet és kínálat között mutatkozó arány szabályozza. Persze, a piaci árak mesterséges emeléséhez hozzájárul a kartell is. Az élelmiszer-közvetítők, csodálatraméltó egyetértéssel, minden egyes piaci árunak előre megszabják az árát. És ehhez alkalmazkodik az az egy-két termelő is, aki ráér a piacon vesztegelni és maga óhajt túladni a termékein. (Miért adja éppen ő olcsóbban a portékáját — gondolja magában. — mikor mindennek meg van a maga ára?!) Innen magyarázható az a körülmény, hogy bár egyik elárusítónak kisebb a készlete, a másiké meg nagyobb, és mégis, ha valaminek az árát kérdezzük, egyforma összeget hallunk mindenkitől. Ez nem jól van így. Ha a mi piacunkról száműzték a szolid üzleti versenyt és egyáltalán mindenféle versenyt azok, akik az élelmiszer-kereskedelmet a kezükben tartják : akkor csakugyan nem marad más hátra, mint hatósági beavatkozással ellensúlyozni azt a gonosz, lelketlen uzsorát, amit a fogyasztóközönség zsebére űznek. Nem kell ahhoz egyéb, csak egy jó piaci szabályrendelet, amelyben első sorban a piaci árusítás helye és ideje pontosan legyen meghatározva; és amely helyen és időn kívül senkinek sem szabad sem vennie, sem eladnia semmit. Azután ilyenféle paragrafusokkal kellene megnehezíteni azélelmiszer-kufároknak spekulációit: fejlődésen kellett keresztülmenniök, mig a tökéletesség oly páratlan fokáig jutottak, míg a művész le tudta magáról rázni a középkori festőművészet bilincseit, míg el tudta szakítani azokat az erős szálakat, melyek őt a középkor művészetéhez fűzték. A Madonnák festése állandóan kedvenc témája volt, melyben még a legtulfeszítettebb munka idején is mindenkor pihenést, lelki felfrissülést talált. Nem említem ennek bizonyságául Madonna-képeinek óriási számát, nem a vázlatoknak, tusrajzoknak rendkivüli tömegét, melyet a bécsi Albertina, az oxfordi gyűjtemények, a velencei vázlatkönyv stb. őriznek: csak azt a mellékesnek látszó, de annál meghatóbb apróságot említem, hogy Raffael végrendeletében is azt hagyta meg, — amit egyik tanítványa, Lorenzetto, csakugyan teljesített is, — hogy sírja fölé a Madonna szobrát helyezzék, hadd őrködjék az sírja felett tovább is; hisz művészét gyermekkora első évétől kezdve, férfi szivének utolsó dobbanásáig, mennyei szeretetének egész melegével vette pártfogása alá! . .. A Madonnát a középkorban, különösen Olaszországban, rendkívüli módon tisztelik. Gondoljunk csak arra, hogy a mi királyságunk megalapítója, szt. István is a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlja Magyarországot. De a középkor benne elsősorban Jézusnak, az emberiség Megváltójának anyját látja; az ég királynéját, a „regina coeli“-t tiszteli benne. Mivel a festészet még nem jutott el fejlődésében oda, hogy ezt művészi ábrázolással tudná kifejezésre juttatni, külsőségekkel igyekszik ezt az ábítatos nézőnek megérthetővé tenni. Mária fejére arany koronát tesz, drágábbnál-drágább ruhákba öltözteti, aranytól, drágakövektől csillogó trónra ülteti, mely elé az angyaloknak és szenteknek egész csoportjai tódulnak, hogy — mintha csak földi alattvalók lennének, — uralkodójuk iránt érzett hódolatukat mutassák be. Csak találomra választva ki a régebbi Madonnaképek egy-két jellemző képviselőjét, a sienai városházon levő mozaik-kép S. Martinitól pl. még egész ridegségében mutatja a középkori művészetet: a már említett tulajdonságokon kívül a rendkívüli ünnepélyességet, a merevséget, a perspektíva hiányát stb. Giovanni Cimabue híres rucellai Madonnája (Firenze, Sta Maria Novella), ép úgy, mint az ölében tartott Jézus, komolyan, szinte komoran tekintenek maguk elé, miközben a gyermek Jézus — mintha már most is a kereszténység Megváltója állana előttünk, — áldóan nyújtja ki a jobb kezét. Menynyivel elevenebbek Giottonak, vagy Fra Angellco- nak, ennek az oly szimpatikus középkori szerzetesnek, a Madonnái, pl. utóbbinak a Louvre- ban őrzött híres, Mária koronáztatását ábrázoló képe! Még mindig nem érzik kellően a diszharmóniát, mely különösen a gyermek Jézus alakjában nyilatkozik. Perugino már az anya egy hajfürtjét teszi a gyermek kezébe, hogy az azzal játsszék, de ezt a gyermek oly komolysággal végzi, mintha most is a megváltás nagy munkáján tépelődnék. A festőművészet a Madonnaképeken általában megmarad ünnepélyesnek, csak a szobrászat egy-két alkotásában, pl. Donatellonzk, ennek a korát oly messze megelőző művésznek, vagy Luca Deila Robblaoak, Antonio Rossellino nak egy-egy művében csillan fel az anyai szeretet az isteni gyermeknek és anyjának egymáshoz való viszonyában. Raffael Madonnái is ebből a megszokott modorból indulnak ki, ami érthető is. Már atyjánál, Giovanni Santiná,\, aki maga is festő volt,
